Hetijó | hogyan

A hét egy jó kis ebéddel keződött a vendégünkkel, aki mesélt színházról, színházi és filmszerepeiről és a családról. Éttermi ebéd egy szellős teraszon, jó hangulatban egy kiváló színésszel, hát nem gyakran kezdődik így a hét.

Aztán folytatódott úgy-ahogy, pl. a nagy forrósággal. A nagy meleg ellenére négyszer kijutottam a futópályára alkonyat körül és nagy öröm ért: nincsenek szúnyogok.

Elkezdtem olvasni egy könyvet, Yuval Noah Harari történész, egyetemi tanár a szerzője, a címe pedig Sapiens – Az emberiség rövid története.

A szerző szerint röviden így foglalható össze annak története, ahogyan majmokból a világ uraivá lettünk. A könyv nem rövid és én nagyon lassan haladok vele, mert folyton meg kell állnom, mert hitetlenkedek, csóválom a fejem, vissza-visszalapozok, újraolvasok, hogy tényleg jól értettem-e valamit. Aki az evolúciót érteni szeretné, annak a könyv minden mondata vagy azonnal, vagy egy kis érlelődés után logikus és meggyőző lesz és rá tud bólintani, hogy igen, ez az, tényleg így lehetett. Aki a Teremtésben hisz, annak nehezebb lesz a dolga, de a tabu-döntögetés ellenére vagy inkább éppen azért, ez a könyv képes a látókört szélesíteni, ha az olvasó hagyja és nem csapja le úgy a második oldal után.

A nyár egyik nagy kihívása nekem ez a könyv és lassan haladok vele, mert amellett, hogy szórakoztat, érdekesen tanít is, megértést kíván és elgondolkoztat. Ahhoz pedig idő kell.

Itthon vagyok, így aztán időből most nekem elég sok van, úgyhogy a franciát is eléggé intenzíven tudom tanulni. Szeretem azt gondolni, hogy az eltelt három hét alatt szintet léptem.

A hét filmje a Móricz Zsigmond regényéből készült Pillangó, amit a vendégünk ajánlására néztem újra. Szép és szomorú. Egy Woody Allen filmet is megnéztem, a címe Férjek és feleségek. Nagyon szeretem Woody Allen filmjeit, ez is jó volt, csodálkoztam is, hogy eddig még nem láttam. Aki szereti a filmjeit, nem fog csalódni, olyan nagyon Woddy Allen-es, aki pedig nem szereti, az a világért se nézze meg, mert agyon fogja magát idegesíteni rajta. A héten még egy akciófilm is lement a torkomon, a címe A szállítmány, Jean Reno miatt néztük meg és a végén kellemes meglepetés volt, hogy Antal Nimród rendezte. Tetszett.

Itthon vagyok. Reggelente, amikor még nincs nagy forróság, mindig elsétálok anyukámhoz. Rövid nadrágban, ujjatlan trikóban élvezem, ahogy süti a bőrömet a még nem forró Nap, hagyom, hogy “simogasson a szél, simogassson, ha arcomhoz ér” és a kis utcácska gyümölcsfáiról eszegetek. Egymást érik a szilvafák, egyikről-másikról lekapok egy-két szemet és megeszem, olyan örömmel, ahogy csak a gyerekek tudják és természetesen a maggal is pont úgy teszek, ahogy a gyerekek szokták. Több, mint 50 éve járok azon az utcán, mindenkit ismerek, meg-megállok váltani velük néhány szót, elmondani és meghallgatni, hogy jó meleg lesz ma is, de hát nyár van, most ennek van itt az ideje, aztán megyek tovább.

Itthon vagyok. Anyukámhoz megyek, aki maga a csoda, a gondolkodása, a memóriája még mindig lenyűgöző és ahogy megfüröszt engem minden nap a szeretetében, a simogatásában, a gondoskodásában, az pedig a világ csodája. Az én világom csodája.

Itthon vagyok. A fagyizóban már ismernek bennünket, tudják, hogy én például mindig két gombóc étcsokit kérek dupla tölcsérben. A zöldséges fiú a szép barackokat válogatja nekem és tudja, hogy az egyformának látszó paprikák közül én melyiket szeretem és már kérés nélkül is azt adja és tudja, hogy a sárgadinnye kiválasztását megint rá fogom bízni.

Itthon nyaralok. Általános iskolás koromban jártam Helytörténeti szakkörre. A legelső alkalommal a füzetünkbe ezt dikálta le nekünk (nem tudom, ki a szerzője) a drága emlékű Lea néni:

“Tudom az utcák neveit,

Szívós köveit ismerem,

Emelem üdvözlő kezem

és biccentenek a tornyok.”

Itthon vagyok. Én is tudom, én is ismerem, én is emelem és nekem is biccentenek.

De Székelyföldön is otthon vagyok. Ott is tudom, ismerem, emelem és ott is biccentenek. Székelyföld vár, oda is hazamegyek.

Hamarosan.

Oldal ajánlása emailben

Kommentek