Amikor ideköltöztünk, ahol már több, mint húsz éve lakunk, nagyon örültünk a picike kertnek, nem is akartunk nagyobbat, mert nemcsak a mára gondoltunk, hanem előrelátóan a holnapra is. Az ember tudjon gondolni arra, hogy egyszer valamikor, majd a távoli jövőben meg fog öregedni és tanulja meg előre reálisan felmérni a lehetőségeit, a korlátait és a szorgalmát. Mi úgy éreztük, hogy kb. ez a zsebkendőnyi terület akkora, amivel még éppen elbírunk. Műveljük majd, ahogy tudjuk és rendben tartjuk, ahogy bírjuk, de közben nagyon fogjuk szeretni, az biztos.
Így is lett. Próbálkoztunk ugyan ezzel-azzal a kertben, ma is művelgetjük, rendben tartogatjuk, de igaz, ami igaz, leginkább csak szeretgetjük. Így volt ez tegnap is, így van ma is és feltehetően így lesz ez maholnap is, ha megöregszünk.
Az évek során szép lassan kiszorultunk a kertből, már csak lépésnyi helyünk maradt ahhoz, hogy minimálisan közlekedni, vagy legalább megmozdulni tudjunk benne. Ugyanis addig-addig ültetgettünk, (nem számolva azzal, hogy ami az ültetéskor kicsi, az egyszer és nem is a távoli jövőben nagyra fog nőni és egyesek nemcsak megnőnek, hanem még szaporodnak is), hogy felborult az egyensúly. A mi kerti életterünket elfoglalták a növények, mert nem ragadtunk időben metszőollót, akkor, amikor még az elég lett volna és most meg már pláne nem ragadunk fűrészt sem, vagyis hagytuk és hagyjuk az egészet.
Nőjenek!
Ők pedig szót fogadtak. Nőttek és folyamatosan egyre csak nőnek, hosszukban és széltükben egyre terebélyesebbek és hát lássuk be, lassan, vagy nem is olyan lassan, pár év alatt a fejünkre nőttek.
Mi pedig visszavonultunk a kertből a teraszra és onnan néztük az édes kis növénykéink térfoglalását, álmosan és lustán lemondva arról az előjogunkról, hogy a kert a mienk. Ugyanis mégis az lenne a világ rendje, hogy inkább a növények legyenek értünk és nem pedig mi értük, de nekünk nemcsak a metszőolló és a fűrész az ellenségünk, hanem az összes többi kerti szerszám is, így tehát megadtuk magunkat, mielőtt a harcba belekezdtünk volna. Nem kell nekünk a kerti tér. Elég lesz nekünk a terasz is.
Igen ám, de a teraszhoz nagyon hamar kedvet kapott a macska is, hamarabb, mint mi és egész jól belakott minden széket és párnát, de úgy vesszük észre, hogy leginkább a hintaágyban érzi jól magát. Én és a macska nem vagyunk barátok, most már talán annyira ellenségek sem, de vagy én vagyok a teraszon, vagy ő, mert a csatabárdot még nem ástuk el és inkább bizonyos távolságból szeretjük egymást nézni.
Ő engem kintről, a teraszról, én pedig őt bentről, a konyhaablakból.
A sorsunk akkor pecsételődött meg, amikor tavaly megláttuk a terasztető alatt a madárfészket és a sürgetően csicsergő kismadarat kukaccal a csőrében. Tudtuk: a teraszra is beköltözött a természet, mi pedig, hogy ne zavarjuk sem a kismadarak növekedését, sem a drága macska édes álmát – nyár ide vagy oda – visszaköltöztünk a házba.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: