Az én generációm nem tanulta Trianont. Azt, hogy van egy darab föld, ahol székelyek élnek, én sokáig nem is tudtam. Aztán sokáig azt sem tudtam, hogy ők magyarul beszélnek. Nem hallottam a Székely Himnuszt, nem láttam a székely zászlót sem. Amikor először meghallottam a Himnuszt, halkan mertem csak megkérdezni, hogy ez mi, ez milyen dal? Mert éreztem, hogy ez több, mint egy szép dal.
Azt hiszem, mindez nem az én szégyenem.
Aztán a rendszerváltás után elindultak az emberek és az utazási irodák, a baráti csoportok kedvelt úticélja lett Erdély. Sokáig ellenálltam a hívó szónak, félek a románoktól, ezt mondogattam, míg egyszer aztán engedtem a rábeszélésnek. Elmentem hát a székelyek földjére és a szívemből egy darab rögtön ott is maradt. Azóta visszajárunk és amíg tehetjük, menni is fogunk.
Nem fogom és nem is igen tudnám leírni, hogy miért van ez így, de olyan ez, mint a hazaszeretet. Szeretem, mert otthon vagyok benne.
“Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…” (Radnóti)
Nekem ott “nem térkép e táj”.
Azt mondta nekem a napokban valaki, hogy idealizálom Székelyföldet.
Erre még nem gondoltam, de most ez a megjegyzés elgondolkodtadott. Igen, lehet, hogy idealizálom. Én ahhoz generációhoz tartozom, “akinek fáj Erdély rabláncon tartása” (Kárpátia), akinek fáj Trianon, mert már érteni vélem, hogy ott mi történt és van, amit érteni vélek “a magyar nép zivataros századaiból” is. Lehet, hogy ha Székelyföldön élnék, akkor a vendégszereteten kívül mást is tapasztalnék, esetleg olyat is, ami rossz lenne, ami fájna, de azt nem tudom el sem képzelni, hogy egyszer hátat fordítanék nekik.
Nem láttam sok fiatalt Székelyföldön, azt mondják, sokan elmentek, szinte alig van a falvakban olyan család, ahonnan ne hiányoznának a dolgos és erős kezek. Székelyföldnek van megtartó ereje is, mert akik maradtak, azok leleményesen és ügyesen gyarapodni is tudnak. Nem mondom, hogy elegen vannak ahhoz, hogy felvirágoztassák a szülőföldjüket és persze tudom, hogy nem csak az ő dolgos két kezük kell hozzá, de szemmel láthatóan iparkodnak, hogy az a vidék élhető legyen. Hallottam többektől, hogy sokan vannak, akik elmentek ugyan ki a világba, de egy kis megerősödés után tervezik a hazajövetelt és otthon akarnak élni, megöregedni és meghalni is. A Szülőföldjükön. Persze volt is, lesz is, aki nem megy haza. A világ megy előre, vagy ki tudja merre, ki itt, ki ott találja meg a boldogulását.
Idealizálom a székelyeket? Igen.
Ha az én generációm megöregszik és már nem tud visszajárni Székelyföldre, vajon lesznek-e fiatalok, lesznek-e elegen, akik mennek majd? Az Y és a Z generációknak most még térkép e táj, vajon ők akarják-e, hogy ne csak térkép legyen? Vajon elég lesz-e nekik az olyan szállás, az olyan ellátás, ami Székelyföldön most van, és ami nekem, az én generációmnak nemcsak hogy elég, hanem könnyekig hatódunk tőle, de amit nem mérhetünk pl. az osztrák vendéglátás színvonalához, hogy Ausztriánál most ne is menjek tovább. Ha a vendégszeretetből, a szíves vendéglátásból kivesszük a szívet – és akinek nem fáj Erdély rabláncon tartása, az ki fogja venni -, akkor a tények maradnak: milyen a szoba, mi a reggeli és van-e minden szobához saját fürdőszoba. Mert a világ kinyílt, a fiatalok jönnek-mennek benne, ők már kozmopolita módon élnek, néznek és látnak, ők már egy másik generáció. Ők nem a trianoni veszteséget látják.
Tamási Áron írta az Ábel Amerikában (1934) című regényében:
“Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam, és azt mondtam: – Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
Szívem minden szeretetével kívánom Székelyföldnek, hogy fiaik minél többen térjenek haza és őrízzék, építsék, szépítsék szülőföldjüket.
Szívem minden szeretetével kívánom, hogy minél több anyaországbeli fiatal tapasztalja és érezze meg, hogy Székelyföld több, mint egy turisztikai desztináció.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: