A Tisza-tó partján ringatom előbb az egyik kincsemet, aztán a másikat.
A nagyobbik kiskacsámat egészen a mély víz tábláig ringatom a “kacsahajóban”, Gyönyörködve nézem, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. A táblánál, ami ebben a gyermekbarát és gyermekbiztos paradicsomban már 120 cm-nél nagyon helyesen mély vizet jelez, nagyot nevetünk azon, hogy óhh, nekem a víz már majdnem a nyakamig ér és hiába vagyok én a nagyobbik kacsa, vissza kell fordulnunk miattam, mert félek. A kiskacsa nem fél, a nagyobbik kacsa fél és a kicsi, mert természetesen ő a hős, megmenti a nagyot.
A Tisza-tó partján ringatom újra előbb az egyik kincsemet, aztán a másikat.
A kisebbik kiskacsám vizet hord a homokba, majd szól: Kati, nézd, így fröcskölöm a vizet – és én büszkén nézem, hogy milyen ügyes, okos és bátor. Aztán az ölembe ül és én ringatom, még énekelünk is együtt.
Édes kis kacsákat ringatok Sarudon a Tisza-tó partján és a tóban. Nincs más dolgom, mint őket ringatni és közben hagyni, hogy a “nagyszülőnek lenni” érzése elringasson bennünket, nagyapát és engem.
És elringatott.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: