Ha a fiatal éveimre visszagondolok, az Edda zenéje és szövegei nekem megkerülhetetlenek. Akkor, amikor az ő dalaikat énekelte a fél ország ifjúsága, én is énekeltem és én is éppen akkor álmodtam egy világot magamnak és én is elhagyni készültem a várost. Az Edda dalaival léptem a felnőtt életbe és vittem magammal őket a vágyott Nagybetűsbe, amiről aztán elég hamar kiderült, hogy nem csupa nagybetűvel van írva és amikor letérdeltetett, olyankor lehunyt szemmel én is gyakran azt reméltem, hogy egy dal segít majd nekem.
Szerettem azokat a dalokat, mert rólam szóltak és nekem szóltak. Minden, a dalokhoz kapcsolódó érzés megérint és megéget, ennyi év után is, még mindig. Láttam az Eddát akkor, amikor Pataky Attila szétszedte a színpadot és felrobbantotta a közönséget a kisváros főterén, láttam a Tisza partján, ahol a gáton állt a színpadon az éjszaka közepén és levarázsolta, leénekelte, letombolta a zenekarával a csillagokat is az égről és láttam néhány évvel ezelőtt is, már a lendületéből egy picit veszítve, de még mindig nagyon ott volt, ahogy mondani szokták, nagyon jelen volt és frontemberként vitte a hátán a koncertet.
Tegnap az Edda-koncert első harmadában nem ezt a Pataky Attilát láttam a színpadon. Pedig őt kerestem. Vártam az erős, kirobbanó Pataky Attilát, látni akartam az ő erős és kirobbanó jelenlétét, hallani akartam az ő erős és kirobbanó hangját. Azt akartam, hogy robbanjon a színpad és robbanjon a nézőtér, úgy, mint sok évvel ezelőtt.
Ám sok év telt el azóta. Az erő is kevesebb, a hang sem robban már akkorát, de van valami, ami mindezt pótolni képes, és ez a szívdobbanás.
És a koncert második harmadától nemcsak dobbant, hanem egyenesen robbant a szív. Mert Pataky Attila és zenésztársai szíve még mindig tud akkorát dobbanni, ami fel tudja emelni az Eddát úgy, hogy ha nem is a régi fényében, ha nem is a régi hangrobbanással, ha nem is a csillagot leénekelve az égből, de kihozták magukból, amit lehetett.
Mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet, énekelte Pataky Attila és igen, lehet, hogy így van. Ez az életérzés, ez a “mi vagyunk a rock” küldetés még mindig elég magasan tudja tartani az Eddát.
Pataky Attila és zenésztársai álmodtak egy világot maguknak és mi a koncerten beléptünk oda. Ez a világ már nem az és nem olyan, amilyennek megálmodták, vagy amilyennek megálmodtuk, de van, létezik, a zenészek pedig kitették a szívüket, amennyire csak tudták és nekik elhisszük, hogy ők a rock és hogy “együtt így jó, nincs is rá szó, nem lehet papírra írni, egyszerűen érezni kell” – és mi a koncerten hullámzóan ugyan, vagyis hol éreztük, hol nem, de végül is jó volt az Eddával az a két együtt töltött óra.
Nem olyan nagy baj, hogy nem robbant a hang. Robbant helyette a szív.
Isten éltesse Pataky Attilát, Isten éltesse az Eddát, de kívánom, hogy legközelebb robbanjon nagyobbat.
Kommentek