Nemcsak elefántdübörgés-Karthago

A Karthago zenekar zenészei a rockzene nagy öregjei. Negyven éve változatlan felállásban zenélnek, ez sok mindent elmond akkor, amikor tudjuk, hogy hány tagcserével próbál sok-sok zenekar talpon maradni és sikeres lenni. Takács Tamás el is mondta tegnap, hogy náluk egyszerűen nem volt szükség tagcserékre. Ők megtalálták egymást, együtt kezdték és a mai napig is együtt koncerteznek, nem is képzelhető el ez másként. Ritka ez, nem is tudok rajtuk kívül másik zenekart, akinek ez sikerült volna. Összevesznek, egyik-másik zenekari tag többet akar a színpadi jelenlétből, a szólókból, a pénzből, ki tudja miből, kilépnek, visszatérnek, újak jönnek, nem válnak be vagy igen, de az már nem olyan, ezer ilyen történet van szinte mindenkiről. 

A Karthago tehát a nagy kivétel. Nagy legendák ők, Szigeti Ferenc, Gidófalvy Attila és a többiek és nemcsak azért, mert már 40 éve együtt vannak, de ha más nem lenne, ez is legendává tenné őket.

Legendák, mert jók. Nagyon jók. Jót csinálnak és nagyon jól csinálják.

Nagy csapat ők, akik a mai napig írják az új dalokat, a koncertek programját pedig úgy állítják össze, hogy a régi nagy dalok mellé egy-két új kerül csak be, így aki hasonlóan hozzám, csak néhány dalt ismer tőlük, annak is végig élvezhető a másfél óra. Az a néhány népszerű dal ugyanis biztosan elhangzik, a néhány új dal pedig nem fogja megakasztani a koncert lendületét.

Mert lendület, na az van. Tavaly láttuk-hallottuk őket zenélni és tegnap újra. A két koncert között szinte napra pontosan egy év telt el, és ők mintha nem lettek volna öregebbek és hát igaz, ami igaz, nem sok zenészről tudom ugyanezt leírni. Tele vannak életkedvvel, láthatóan élvezik, hogy amint öreg rockerekként feljönnek a színpadra és a húrok közé, a dobok közé, a billentyűk közé csapnak, egyszerre mozdul mindenki, aki látja és hallja őket. Takács Tamás, a maga színpadi jelenlétével, énekhangjával és humorával, hát ő Takács Tamás és kész. Gidófalvy Attila nagy egyéniség, Szigeti Ferenc pedig még mindig úgy gitározik, hogy libabőrös lesz tőle, aki hallja. A többiek is nagyszerűek és én az egész csapatot olyan igazi öreg rockerrókákból álló csapatnak láttam, akik akarnak, tudnak és szeretnek zenélni még mindig, negyven év után is.   A tegnapi koncerten nemcsak a Requiem szólt úgy, mint száz  elefánt dübörgése, hanem az Apáink útján, Az áruló, az Indulj tovább, a Barátok nélkül, a Keleti éj, vagy éppen a Senki lánya és persze az új dalok is.  

Legendák ők és nem véletlenül azok. Szeretnek zenélni, és ahogyan Gidófalvy Attila mondta tegnap, a vérükben van a rock és én ezt el is hiszem. Úgy rázták ki a kisujjukból a tegnap esti koncertet, erőlködés nélkül, ahogyan csak a rock nagy öregjei tudják.

Igen, ahogyan csak a rock nagy öregjei tudják nemcsak a zenét, hanem tulajdonképpen az egész életérzést közvetíteni. Mert ők ezt nem játszák, hanem élik. Még mindig.

Isten éltesse őket!