Az erdei futópályára az 50. születésnapomtól járok ki rendszeresen, legalább négyszer egy héten és ennek már több, mint 6 éve. Még mindig nem futok és lehet, hogy nem is érem el a futótempót (sosem), de egyre gyorsabb vagyok, egyre jobb időket teljesítek. Nemcsak az állóképességem lett jobb, de fejlődtem gyorsaságban is és kitartóbb lettem, nemcsak a mozgásban, hanem úgy veszem észre, hogy egy kicsit mindenben és kérlek, hogy ne nevess, mert én se nevetek, bár ha ezt valaki 6 évvel ezelőtt mondja nekem, én is nevettem volna. Mármint rajta, nem pedig magamon.
A múlt héten a gyorsaságban sikerült álépnem egy korábban átléphetetlennek tartott határt, egy lélektani határt és ezután már azt mondom, hogy minden lehetséges, úgyhogy a sosem-et nem is zárójelbe kellett volna tenni, hanem törölni. Nem írom le a részidőmet, mert nem akarom, hogy még jobban nevess, de magamnak felírtam, bár lehet, hogy fel sem kellett volna írnom, mert a futótársammal háromszor mondattam el egymás után, amikor célba értem, úgyhogy felírás nélkül is van esély rá, hogy nem felejtem el.
Egy szó, mint száz, büszke vagyok a teljesítményemre.
Hogy mi mindenre jó pl. a gyorsasági fejlődés, azt tudjuk jól, de én most elmesélek valamit, ami miatt nekem tegnap a gyorsaság nagyon jól jött.
Tegnap Pesten, a Lágymányosi-híd közelében volt dolgom. Egész napos elfoglaltság volt, ülni kellett és figyelni. Gondoltam, ebédidőben lesétálok a Duna-partra, két-háromszáz méter csak, legalább mozgok egy kicsit és a Nemzeti Színház szoborparkjában majd eldöntöm, hogy Gobbi Hilda mellé ülök-e le a padra vagy Latabár Kálmán társaságát választom a diszkréten becsomagolt szerény ebédem elköltéséhez és még így is bőven marad majd időm nézelődni is, aztán kellemesen visszasétálok a rendezvény helyszínére.
Na.
Tíz perc jó tempójú gyaloglás után már azt hittem, hogy vagy rosszul emlékszem, vagy lefolyt a térképről a Duna, de még mindig nem értem oda. Mentem még egy jó darabon tovább, még mindig csak egy újabb nagy útkereszteződést láttam magam előtt, ahol 2-3 lámpán kellett átmennem, de aztán végre a távolban megláttam a Nemzeti Színház épületét. Aztán újabb nagy útkereszteződésen, újabb 2-3 lámpán kellett volna átmennem, majd tovább a színházhoz, át a parkon, le a Duna-partra.
És én akkor megálltam és azt mondtam magamnak, hogy állóképességi fejlődés és gyorsaság ide vagy oda, de én egyetlen lépést sem megyek tovább.
Így is lett.
Szerény ebédemet a Lágymányosi- hídra vezető felüljáró alatt, egy gyalogos felüljáró alsó lépcsőjére lehuppanva, igen szerény környezetben és két hajléktalan (vagy annak látszó) ember leplezetlen pillantásaitól kísérve fogyasztottam el. Későn vettem őket észre, akkor már letelepedtem, elővettem az ebédemet is és nagyon – hogy is mondjam -, ciki lett volna intoleranciát mutatnom és elmennem onnan.
Az ebédemet ilyen gyorsan talán még sosem ettem meg, bár igaz, hogy akár nekik is adhattam volna. Nem adtam, mindegy is már, de az étkezés szertartásán azért megosztoztunk: én ettem, ők ittak. Nem tudhatom, hogy ők esetleg másképp gondolták-e, mert mondani semmit nem mondtak, csak néztek.
Én gyors voltam, de még mennyire gyors! És el tudod képzelni, milyen gyors voltam, ahogyan szedtem a lábam visszafelé?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: