Tű a szénakazalban, avagy a rest kétszer fárad

Mindennek eljön az ideje, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra és a rest kétszer fárad, kezdem most ezekkel  a bölcs közhelyekkel, amelyek nyilván azért lettek közhelyek, vagy legyek decens, közmondások, mert mindenki tudja, hogy igazak. Kollektív tapasztalat, hogy a dolgok így vannak. Én is tudom, hogy igazak, de ha nem tudtam volna, szeptember 21-én  jó kis leckét kaptam, amiből megtanulhattam.

A leckét egy nagyon régóta halogatott lomtalanítás, pontosabban annak a hiánya adta. Két éve egy belső felújítás miatt 3 helyiségben  gyorsan  össze kellett pakolni mindent – a mester ugyanis hirtelen kezdett a munkához és amilyen hirtelen kezdett, olyan hirtelen félbe is hagyta, majd később folytatta, vagy inkább folytatgatta, így lett a  három napos munkából négy hetes, de most nem ez a lényeg -, a munkakezdéskor nem volt idő szelektálni, rendszerezni, így aztán minden iratot, fontos és kevésbé fontos papírt, dokumentumot, lényegtelen apróságot, lim-lomot tartalmazó öt nagy fiók tartalmát egyszerűen és gyorsan nagy kartondobozokba borítottam. Így lehet öt rendezetlen fiókból  öt perc alatt öt még rendezetlenebb dobozt alkotni. Ezeket a nagy dobozokat a kamrában egymásra pakoltuk és két éve nem nyúltunk hozzájuk. Időnként ránéztünk a pokoli toronyra, megállapítottuk, hogy kezdeni kellene vele valamit, de mindig az történt, hogy rálegyintettünk és rácsuktuk az ajtót.

Majd. Majd egyszer.

És eljött a “majd egyszer”, eljött a nem várt nap, amikor az egész dobozhalmaz képletesen és majdnem szó szerint is ránk borult.

Egy váratlan, de örömteli családi esemény miatt azonnal kellett egy bankkártya-méretű hivatalos irat, ami nem volt ott, ahová először nyúltunk abban a biztos hitben, hogy ott van, hiszen hol is lenne máshol. Hát nem volt. A második helyen sem volt, a harmadikon sem és lassan kezdtünk kifogyni a logikus helyekből és a türelemből is, mert közben, hogy a dolog még sürgetőbb legyen, kétszer ránk is telefonáltak Pestről, hogy megtaláltuk-e már.

Nem, nem találtuk és akkor leültem és  kétségbeestem.

Mert hirtelen rádöbbentem, hogy egyetlen helyen lehet csak. A kamrában, a dobozban. Pontosabban valamelyik dobozban az öt nagy doboz közül.

A helyzet elkeserítő volt, elhangzott az első igen rövid, de hangsúlyos vádbeszéd is (te tetted el), ami aztán meg is lett ismételve még néhányszor, hogy biztosan tudjam és ne felejtsem el, hogy én tettem el,  de a helyzet ugyanakkor sürgős és megoldásra váró is volt. Hozzá kellett kezdeni a dobozok átnézéséhez. 

Tűt kerestünk a szénakazalban és hogy is mondjam, a helyzet egyáltalán nem volt vicces. Az első doboz átnézése reménytelenül sokáig tartott, mert alaposak voltunk, a keresés közben szelektáltunk is (ez meg mi, hogy kerül ez ide, mióta kerestem már, kell, nem kell,  megtartsuk vagy kidobjuk, ki ne dobd, és így tovább, végeláthatatlanul). A második doboznál már egyre jobban untuk és ezzel együtt egyre felületesebbek is lettünk, a harmadiknak a megmozdításkor kiszakadt az alja – ebből is gondolhatjátok, mennyire tele volt -, a negyedik doboznál tizenkilencre lapot húztam, oldani próbáltam a feszültséget és azt mondtam, hogy fogadjunk, hogy ebben lesz, de nem fogadtunk és nem nevettünk.

Az öt dobozból hihetetlen dolgok kerültek elő, régen elveszettnek hitt fontos dolgok és semmire sem jó semmiségek, de amit kerestünk, azt nem találtuk. Én reményvesztetten ültem a papírkupac-lomkupac közepén és nem tudom, miért nem sírtam, hiszen minden okom meg lett volna rá.

Délben elmentünk születésnapot ünnepelni, a jégkrémtorta valamelyest visszahozott bennünket az életbe és hazaérve folytattuk a keresést, de azt hiszem, akkor már lélekben feladtuk. Aztán eljött az a pont, amikor tényleg feladtuk.

Nincs. Elnyelte a föld.

Illetve nem, mert te tetted el.

A délután közepén már készülődni kellett, osztálytalálkozóra indultunk a Tisza-tó mellé, a bográcsban főtt halászlé és utána a túrós csusza megint átsegített bennünket a holtponton és kezdett visszatérni a reményünk, hogy meglesz az a papír, hiszen a föld nem nyelhette el (és különben is  te tetted el), másnap majd újult erővel folytatjuk.

Másnap kaptuk a telefont, hogy a papír előkerült, hol máshol, mint Pesten. Láttátok volna, milyen gyorsan  dobáltunk vissza mindent válogatás nélkül a dobozokba (három doboz lett), a dobozokat visszavittük a kamrába,  rácsuktuk az ajtót, elmentünk fagyizni és részünkről tulajdonképpen helyreállt a világ rendje.

És hagyjuk most a közmondásokat, hogy mindennek eljön az ideje, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra és a rest kétszer fárad.

Tudom.