Repüljünk vissza az időben 120 évet és máris a – nyilván csak utólag – boldognak nevezett békeidőkben vagyunk. Én a zebegényi kastélyomban ébredek csaknem gondtalanul, az egyetlen gondom éppen csak annyi, hogy kitaláljam, mivel is töltsem ezt a szép októberi napot, amit semmi esetre sem neveznék vénasszonyok nyarának és pláne nem indián nyárnak. Legyen mondjuk egyszerűen egy egyszerű október 12-e és legyen szombat.
Ébredés után csengetek a komornámnak, aki megkérdezi, mit óhajtok reggeliere, mire én kicsit álmos hangon elrebegem, hogy valami könnyűt, legyen például egy kis tea, hozzá egy szeletke pirítós leheletnyi vajjal megkenve és esetleg egy kanálka birslekvár, csak mert szép ez a nap egy kis birslekvárhoz. Míg a reggelimet készítik, felöltözöm, az öltöztető komornám finoman összehúzza rajtam a fűzőt, segít felvenni a virágos ruhácskámat, majd belebújok a piros topánkámba és a szalonba fáradok, ahol elköltöm szerény reggelimet.
Ezután kikocsizok a Duna partjára, napernyővel védem a hófehér bőrömet és vigyázok, hogy egy centiméter se villanjon ki karcsú bokámból. Nézem a Dunát, álmodozom. Hogy miről? Ó idők, ó erkölcsök, erre a kérdésre nem is válaszolok.
A hintó 11:30-kor előáll és kényelmesen hazahajt velem. Útközben a napernyőm alól intek az ismerősöknek és alig észrevehetően rápillantok a báró úr fiára is, aki finom mozdulattal megemeli a kalapját és úgy néz rám, hogy belepirulok. Zavaromban a keszkenőmet a földre ejtem, ő lehajol érte és úgy nyújtja át nekem, hogy tudom, gyakorlatilag már el vagyok veszve.
Delet harangoznak a zebegényi templomban, mire hazaérünk. Otthon elköltöm szerény ebédemet, sétálok egyet a kastély parkjában, megpihenek a még virágzó rózsák között a kis padon, ahol finoman cirógatja az arcomat az októberi napsütés. Az uzsonnámat is ide kérem, a rózsák közé, kávét iszom, a kávéhoz islert eszem, szigorúan csak egy darabot, aztán olvasgatok egy kicsit ott a padon, a rózsáim között.
Délután Nagymarosra megyek, a cukrászdában találkozom a barátnőmmel és miközben csak csipegetünk a süteményből – bár az alakunk tulajdonképpen fűző nélkül is tökéletes, de tudjuk az illemet, így néhány szemérmesen elfogyasztott falat után finom mozdulatokkal megtörölgetjük a szánkat a szalvétával -, beszélgetünk a báró úr fiáról, aztán Zebegény jegyzőjéről – hallottad, hogy kosarat kapott Teréztől? – és a fiatal doktor úrról, aki tegnap érkezett és ó, arcunkat elönti a pír, feleséget nem hozott magával. Legyezőnkkel takarjuk az arcunkat, mert ezt már nem bírja el a szív.
A cukrászda után lesétálunk -kísérő nélkül – a Dunához, álmodozva nézzük a vizet és arról beszélünk, hogy két hét múlva színházba megyünk Pestre. A báró úr fia biztos ott lesz.
Kastélyomba hazaérve szerényen megvacsorázom, majd a könyvtárszobába vonulok, előveszem a hímzőrámát és szorgosan öltögetni kezdek. Közben kacér gondolatok kergetik egymást a fejemben, egyikre-másikra halkan fel is kuncogok, aztán ölembe teszem a hímzést és csak nézek ki az ablakon, nézem a Dunát, amíg csak teljesen be nem sötétedik.
Éjjel a báró úr fiáról álmodom. Hogy mit? Ó idők, ó erkölcsök, erre a kérdésre sem válaszolok.
(Ezekhez képest teljesen más dolgok történtek velem 2019. október 12-én szombaton a boldog békeidőket idéző Dunakanyarban. A második részben elmesélem.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: