Vissza a jövőbe, azaz a boldog békeidőkből 120 évet előre fogunk ugrani, éppen ide, 2019. októberébe, de majd látni fogjátok, hogy annak ellenére, hogy a XXI. században vagyunk, a Dunakanyart valahogy még mindig a boldog békeidők hangulata lengi be.
De előbb a veresegyházi Medveotthonról.
Veresegyház még nem a Dunakanyar kapuja, a Medveotthont viszont ne hagyjátok ki, ha arra jártok. A települést elhagyva erdőkön, mezőkön keresztül vezet a jól kitáblázott út tovább és kb. 2-3 km múlva megérkezünk a medvék és a farkasok birodalmához.
Az Otthon megálmodói az “Ahol az állatok boldogan élnek” jelszavukat komolyan veszik és láthatóan mindent megtesznek, hogy az ott élő 30 medve és 29 farkas valóban az otthonának érezhesse a hatalmas, majdnem 6 hektárnyi ligetes, bozótos, bokros-fás területet. Biztonságos kerítés veszi körül ezt a tágas birodalmat, az állatok pedig azt csinálnak itt, amit akarnak. Nem vadaspark ez, pláne nem állatkert, inkább olyan, mintha az állatok valódi élőhelye lenne, ahol mi, emberek sétálhatunk biztonságos körülmények között a medvék és a farkasok földjén.
Figyelem! Hat hektárnyi területről beszélünk! Legalább kétszer annyi időt szánjatok rá, mint amennyit elsőre gondolnátok, vigyetek távcsövet és a cipőtök legyen nagyon kényelmes. (Mi alábecsültük a szükséges időt, ezért a végén már sietnünk kellett, a távcsövet itthon felejtettük és a cipő feltörte a lábam.)
Elégedett és nyugodt medvéket láttunk, egyik-másik a kerítés közelében heveredett le és lustán nyalogatta a jó hosszú nyelű fakanálra csurgatott mézet, amivel a látogatók legálisan etethették őket. Más medvéket csak hosszas és figyelmes nézegetés után lehetett csak észrevenni, mert a bokrok és fák között heverésztek a távolban, megint mások pedig éppen csak felbukkantak valamelyik bokor mögül és már el is húzódtak a kíváncsi tekintetek elől.
Székelyföldön kétszer is jártam medvelesen, ott aztán tényleg mi mentünk az ő vadászterületükre, féltem is nagyon, mert volt mitől, ráadásul előtte (jó érzékkel) éppen elég “medvekalandot” meséltek a székely barátaink is, így én bármennyire is akartam, a Medveotthonban nem a bájos macikákat láttam, hanem a vérszomjas nagyvadakat és azt hiszem, én már így is maradok: nem macikat, nem Micimackókat, hanem medvéket láttam. A kerítéstől is dupla-biztonságos távolságot tartottam és eszembe sem jutott mézet nyalogattatni velük, de azért rendesen kibámészkodtam magam és élveztem, hogy közel vagyok hozzájuk és hogy jól meg tudom figyelni őket, pl. hogy milyen óriási a testük, a fejük, a talpuk, a karmaik, a fogaik és hogy milyen félelmetes és megbízhatatlan a tekintetük.
Mert félelmetes és megbízhatatlan a tekintetük.
A medve nem játék, ahogy Erdélyben mondják és én most már biztosan tudom, hogy nem megyek többé medvelesre Székelyföldön, a veresegyházi medvéket viszont akár többször is szeretném majd meglátogatni. Olyan jól ki van az egész rendszer találva, olyan medvebarát az egész hely, hogy én bizony örültem, hogy ezek a medvék, a farkasok és a megmentett oroszlánok (igen, ők is ott élnek, de persze el vannak különítve a többi állattól) igazi otthonra leltek Veresegyházán.
(A III. részben már tényleg a Dunakanyarról fogok mesélni.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: