Boldog békeidők a Dunakanyarban III.

Ott tartottunk, hogy a tervezettnél kétszer több időt töltöttünk a Medveotthonban, már délután fél 2 volt és még nem is értünk a Dunakanyarba.

A Dunakanyarba, ahol minden a boldog békeidőket idézi.

Akkor tehát ebédeljünk, ez egy olyan régimódi, vagy legyek decens, békebeli szokás. Ebédidőben ebédelünk és a délután fél 2 még annak számít. A Dunakanyar kapujának tartott Dunakeszin békebeli házi tyúkhúslevest ettünk, olyat, aminek az alapanyaga nemrég még a baromfiudvarban kapirgált, majd az elegáns lakóparkokkal beépült várostól  frissen sült sajtos pogácsával köszöntünk el.

Nagymarosra érve a Duna-parton békebeli úrinőhöz roppant méltatlan módon napozni kezdtem, szabaddá tettem a karomat és a lábamat, arcomat a fénybe fordítottam és csak összehúzott szemmel néztem át a túlsó partra, Visegrádra, a várra és a hajókra. Élveztem a meleg napsütést és valahogy nem bántam, hogy a nyáron nem jutottunk el ide és nem fürödtünk itt meg. Vagyis egy kicsit azért de. Ha zavaros nem is, de “bölcs és nagy volt a Duna” és bár a nagy vízfelület engem mindig riaszt, félek tőle, de a nyári hőségben biztos jó lehetett.

Nem is tudom, meddig lettem volna képes a csendben lustán üldögélni. Jó sokáig.

A nagy csendet egyszer csak megtörte valami: a víz felől csapkodást hallottam és különösebb érdeklődés nélkül nyitottam ki a szemem, azt hittem ugyanis, hogy csak egy kajakos evezőlapátjának a csobbanását hallom, de nem. Képzeljétek, két férfi úszott a Dunában, lassan, kényelmesen, nagyobb tempózások nélkül mellúszásban csordogáltak  lefelé, közben láthatóan beszélgettek, hallani nem lehetett, pedig igazán érdekelt volna, miről lehet csevegni a jéghideg vízben. Engem a látványra a napsütés ellenére kirázott a hideg, de tulajdonképpen irigyeltem is őket. Láthatóan élvezték az úszást és meg se kottyant nekik a hideg víz.

Én úgy véltem,  gyorsan keresnünk kell egy fagyizót, ide nekem valami hideget, ne csak a hideg rázzon, legalább ennyiben sorsközösséget vállalok az úszókkal, ha már a hideg vízbe a lábam kisujját sem vagyok hajlandó beledugni, még nyáron se nagyon, nemhogy ilyenkor.

Nagymaroson a Kézműves fagyizóról olvastunk jó véleményeket, így arra vettük az irányt. A település hosszan nyúlik el a Duna bal partján. Régi, békebeli időket idéző macskaköves utcái és terei, szépen rendben tartott parkjai Szentendre belvárosára emlékeztetnek, csak itt kisebb a tömeg, illetve nincs is tömeg, bár gondolom, nyáron azért van. Ha a főutcától jobbra nézünk, ott csillog a Duna, ha balra, akkor pedig hegyeket látunk, az egyiknek a  tetején a Julianus Kilátó várja a vendégeit, akik fentről nézhetnek le a Dunakanyarra és oda mi is fel akartunk menni, de ahhoz korábban kellett volna felkelni. 

Az utcák nincsenek elárasztva turistákat csalogató (vagy elriasztó) Nagymaros-Dunakanyar hűtőmágnes-póló-kispárnácska árusítókkal. Néhány helyes kis kávézót és barátságosnak tűnő éttermet láttunk nyitva és hát igen, október közepén a Dunakanyar legjobbjának hirdetett fagyizót zárva találtuk.

Néhány sarokkal odébb viszont rátaláltunk arra a cukrászdára, aminek már a külsejétől sírni kell, mert ezt a gyönyörűséget egyszerűen nem bírja el a szív: mint egy meséből itt felejtett házikó, úgy néz ki kívülről, világoskékre festett ajtaja, virágos ablakai és bájos udvara hívogatja a vendégeket, akik jönnek is szép számmal. Már kint sírni kell és még be sem léptünk.

Akkor hát kerüljünk beljebb. Bent békebeli időkből itt felejtett berendezés, asztalok, székek, polcok, a polcokon régi edények, tálak, cukrászati eszközök, a sarokban régi rádió, az ablakokon édes kis kávéházi függönyök, minden csodaszép. Az egész helyen látszik a jó gazda törődése, a rengeteg süteményben pedig biztos benne van a szíve és a lelke is. Szépek, gusztusosak. Sokféle sütemény van itt és sokféle fagyi, torták, krémesek, rétesek, minden, ami szem-szájnak ingere és nagy választék van a cukormentesekből is. A süteményeiről és óh, a fagyijairól mást már nem is tudok írni, nincsenek rá szavaim. Mennybemenetel. Jegyezzétek meg: Édeske Alíz Cukrászdája, Nagymaros, Dózsa György út 21.

Boldog békeidők békés cukrászdája ez a hely és én bizony a békebeli úrinőkhöz és a hely szelleméhez méltatlanul azonnal a falánkság bűnébe estem, mert  sokfélét kóstoltam és tettem ezt úgy, mint aki elől el akarják venni és elég tisztességes adag fagyival gratuláltam az úszóknak is. Itt ülve nem is kívánhattam mást, mint hogy álljon meg az idő itt és most. 

A cukrászda után élveztük az őszi napsütést, ballagtunk a kanyargós ódon utcácskákon és sokszor meg is álltunk, mert lépten-nyomon jól rá lehetett látni a szemközti visegrádi várra és a Pilis meseszép hegyeire.

Nehezen hagytuk ott Nagymarost, de várt bennünket Zebegény. Ha tudtuk volna, hogy ott mi vár ránk, jobban siettünk volna, de bármennyire is sietünk, az Édeske Alízt akkor is útba kell ejteni. Ha arra jártok, ti is térjetek be oda, mert ha a falánkság a hét főbűn egyike, a nyolcadik főbűn ennek a kihagyása lenne.

A következő részben  Zebegényről mesélek és még mindig a boldog békeidőkre emlékezünk.