A Dunakanyar-Saga negyedik, befejező része következik, amit azzal kezdek, hogy ha választhatnék, melyik Dunakanyar-beli településen töltenék el két (három, négy…) hetet, Zebegényt választanám.
Nagymarostól Zebegényig szinte végig a Dunától pár méterre kanyarog az országút, balra a Duna, jobbra a vasút, a kettő között a közút és szemközt a hegyek, nem akármilyen panorámát kínál tehát a mindössze 10 perces út és ha mindenhol megálltunk volna, ahol mondtam, nem 15 percet, hanem másfél órát vett volna igénybe a két település közötti 9 km. Az ilyen “itt álljunk meg, ez nagyon szép” típusú fotószünetekre szánt időt ugyanis Nagymaroson egyszerűen “elcukrászdáztuk” – de ugye emlékeztek, mi lett volna a nyolcadik főbűn? Ha kihagytuk volna.
Végül minden úgy történt, hogy nem is történhetett volna jobban, jutott idő mindenre. Még javában sütött a nap, mikor Zebegénybe értünk és egyből a Dunához mentünk, én leültem egy padra és napoztam az októberi melegben, közben hallgattam a csend hangjait. Mély csend volt, pedig nem voltunk egyedül, rajtunk kívül néhányan még napoztak, sétáltak, de valahogy a hely szelleme csendet teremtett.
Besétáltunk a faluba is, ahol megállt az idő, az a bizonyos boldog békeidő. Szép, régi házak sorakoznak a patak partján, a pici terecskén templom áll, a szűk utcákon egy-egy ráérős járókelő nézegetett le a vízpart felé és fel a hegyek felé, csend és békés nyugalom mindenfelé. Álltam a kis hídon és azt képzeltem, hogy sétapálcás urak jönnek mindjárt, a sétapálcájuk koppan majd a macskaköveken és hogy a sarkon mindjárt befordul a hintó a grófkisasszonnyal, aki véletlenül le fogja ejteni a hímzett keszkenőjét és hárman is odatoppannak majd, hogy felvegyék.
Álmodozásra tökéletesen alkalmas hely Zebegény. De nem csak arra.
Kis sétánk után a vacsoránkat kezdtük tervezgetni, a gödi Ilka Csárdát szemeltük ki erre, lassan indulni is kellett volna, amikor felnéztünk a település fölé magasodó hegytetőre.
Nem megyünk fel?
Dehogynem.
A hegytetőn áll a Trianon Emlékmű, akkor még nem tudtuk, hogy az, mert lentről nem látszott, lentről csak a felfelé vezető kanyargós utat láttuk és gondoltuk, hogy valami kilátóhelyhez vezethet. Jól ki van építve ez az út és jó sok lépcsőt meg kellett mászni, mire felértünk, a térdeim meg is köszönték, de korlátok és kapaszkodók segítik a feljutást. Ahogy egyre feljebb értünk, úgy látszott egyre több a Dunakanyarból, fentről pedig olyan panoráma tárult elénk, ami kétszer ennyi lépcső megmászását is megérte volna. Sőt, háromszor ennyit is.
Megvártuk a naplementét és úgy köszöntünk el Zebegénytől, hogy nem kell tovább keresnünk, mert megtaláltuk a legboldogabb békeidőket idéző települést a Dunakanyarban. Én egyszerűen beleszerettem a Dunakanyarba és beleszerettem Zebegénybe.
Még gőzmozdonyos nosztalgiavonat is jár arra, láttuk, ahogy a zebegényi állomásra lassan, pöfékelve begurul és sípolva-fütyülve megáll. Mint régen.
Mondom, beleszerettem a Dunakanyarba és beleszerettem Zebegénybe.
“Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
Vén századok bús mélyein, korábban,
Mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma
A buta “modern technika” korában.
Otthontalan bolyongok hazavágyván
És sírva vágyom vissza, ami volt már,
Akkor a szemek föl az égre néztek
S úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
Mosolyogván az aszú, édes őszben.
Szívükbe hordták az “örök szerelme”-t
S mindig holdfényben mondták, hogy: szeretlek.”
(Kosztolányi Dezső: Ének Virág Benedekről)
A fotòkat Papp István készitette.
Kommentek