Egy délután a Dunánál

Vajon mire elég egyetlen délután a Duna-parton? Többre, mint elsőre gondolnánk.

Október 20-án vasárnap az előző napi bükki hegyoldal csúszása-mászása után csak pihenést terveztünk, de nagyon hirtelen úgy alakult, hogy ismét útnak indultunk. Ezt a hirtelenséget úgy képzeljétek el, hogy feltettem a vizet a spagettihez és az ebéd utáni sziesztára gondoltam, ekkor volt olyan fél 12, és akkor kitaláltuk, hogy ebéd után azonnal indulunk a Dunakanyarba. Ennyire hirtelenek azért nem szoktunk lenni, de most adódott az alkalom, az indok és a kedvünk is hozzá, így aztán a gyors ebéd után három generáció ült be a kocsiba és már mentünk is. Útközben sehol nem álltunk meg, két óra múlva már ott voltunk, ahol lennünk kellett, vagyis a Dunakanyar kapujában. 

Volt idő megnézni a várost, le tudtunk ülni fagyizni is és a Duna partján megint megállapítottuk, hogy nagyon jó itt lenni. Jó nézni a folyót, a hajókat, a kompot és a vízre hajló fákat és elképzelni, hogy jövő nyáron  meg is fogok fürdeni a Dunában és előre örülök neki, mert nem fogok félni és nem csak megmártózom majd, hanem úgy fogok úszni, hogy az csak na. Szárnyal az ember fantáziája.

Ha emlékeim nem csalnak, ilyen a szerelem első látásra,  és nekem ez már a Dunakanyar  ötödik látása az utóbbi időben és a szerelem még mindig tart.

Ki is merem jelenteni, hogy örökké.