Keringő a Kék Dunához

Ha azt mondod, Vácrátót, azt mondom: Arborétum.

Ha azt mondod, Verőce, azt mondom: KISZ-tábor.

Ha azt mondod, Duna, azt mondom: Tisza, de nem idegen már  a Duna sem.

Ha azt mondod, Dunakanyar, azt kérdezem: hol bújt előlünk eddig?

Október utolsó napos, meleg szombatján újra a Dunakanyar felé vettük az útirányt. A gödi Ilka Csárdában udvariasan és gyorsan kiszolgáltak bennünket, finom volt minden. Ezt a csárdát jó szívvel ajánlom, kétszer is élveztük itt a vendéglátást és nagyon meg voltunk elégedve a minőséggel és a mennyiséggel is. Nekünk is ajánlották, nem véletlenül tértünk be éppen oda a Dunakanyarban jártunkban-keltünkben és akik ajánlották, ők is többször ebédeltek-vacsoráztak már ott. Így hát saját tapasztalatból is tovább tudom adni és meg is erősítem a jó véleményt: ha jót akartok enni és eleget, ez a csárda jó választás lesz. 

A bőséges ebédet a vácrátóti Arborétumban sétáltuk le és eltöltöttünk bő két órát úgy, hogy éreztük, egy egész napot is megért volna. Nem is arborétum, hanem Nemzeti Botanikus Kert és külön fogok majd írni róla, én ugyanis a szarvasi Arborétumhoz hasonló helyre számítottam, de annál lényegesen többet kaptam térben, látnivalóban és élményben.

Vácrátót után a Naszály-hegy felé vettük az irányt. Ez a hegy felkiáltójelként magasodik a Duna fölé, figyelmeztetve mindenkit, hogy így nem szabad bánni a természettel. A kőbányászattal olyan hatalmas sebet ejtettek a hegy oldalában, ami Vác felől közeledve már messziről durván beleéktelenkedik az egyébként nagyon szép cserháti lankák-dombok közé. Most nem, de legközelebb fel fogunk menni a Katalinpusztai Kirándulóközpontba, megnézzük, mit tudtak jóvátenni a pusztítás után.

Verőcénél a Katolikus Templom a kiindulási pont, vagy sok-sok lépcsőt megmászva juthatunk fel a Dunakanyarra néző körpanoráma ígéretétől hajtva, vagy a templom mögötti szűk utcáig felmegyünk kocsival és csak kilépünk a templom előtti kilátóteraszra.

Azt olvastam még itthon, hogy akármilyen fárasztó és térdnyíró is a rengeteg – és meredek – lépcső, érdemes azt választani, mert akkor a panoráma csak lassan, lépésről-lépésre bontakozik ki előttünk és így az élmény nem csak nagyobb lesz, hanem tovább is tart. Mi is gyaloglásra készültünk hát és ebben én voltam a lelkesebb, mert általában felülbecsülöm a képességeimet, de amikor felnéztem a Duna partjáról a dombtetőn álló templomra és a rettentő sok lépcsőre, azt mondtam, hogy nem. 

Vagy felmegyünk kocsival, vagy megelégszem a Duna partjáról látható panorámával.  

Felmentünk kocsival és így a panorámát várakozás nélkül azonnal megkaptuk.

Váctól Visegrádig lehetett látni mindent, de nem voltunk olyan magasan, mint Zebegényben a Trianon-Emlékműnél fent a hegyen, így a panoráma szempontjából inkább Zebegényt (vagy a visegrádi várat) ajánlom.

Verőce Duna-parti korzója arról nevezetes, hogy Ybl Miklós házat tervezett  a barátjának,  Liszkay Boldizsárnak  a mai Árpád út 58-as szám alatti telekre. Az épületet a Dunától támfallal zárta el, a ház hátsó kertjéből panorámás terasz lett és ez nem csak látványos, hanem árvizek idején hasznos is, így aztán többen követték a mester példáját és Verőce az egyetlen Duna-parti település, ahol 850 méter hosszan húzódik a támfal. 

Ybl Miklós vízparti szobra mellett áll a Vén-Duna Cukrászda, cukormentes választéka süteményből és fagyiból is bőséges és finom, bár megfontolandó, hogy aki idáig eljön és kibírta eddig édesség nélkül, az inkább menjen tovább Nagymarosra és keresse meg az Édeske Alízt.

A naplemente a Duna partján ért bennünket, olyan hirtelen ment le a Nap, mintha vízbe pottyant volna. Ezt másnap elmeséltem a Bükkben valakinek, akivel megbeszéltünk, hogy biztos így is volt. A Nap belepottyant a kék Dunába, hát hogyan is történhetett volna másképp?

Ha azt mondod, Dunakanyar, azt kérdezem: hol bújt előlünk eddig?

Sok helyen jártunk az országban és a határokon túl is, sok szépet láttunk eddig és remélem, hogy fogunk is még, de a Dunakanyar eddig valahogy kimaradt. Pedig voltam Verőcén valamikor táborban, aztán szintén táborban Gödön és jártam Dömösnél a Rám-szakadékban is, Szentendrén is voltunk, de ez mind akkor történt, amikor még fiatal voltam és úgy látszik, elfelejtettem, mert akkor biztos más volt a fontos.

A Dunakanyar tehát nem bújt el, csak mi nem láttunk rá. Most ráláttunk, most a Dunakanyar lett fontos, felfedeztük magunknak és biztos, hogy megyünk még.

A képeket Papp István készítette.