A világ tetején

A világ teteje nekem október utolsó vasárnapján a Bükkben, Szarvaskő felett a Major-tetői kilátó tetején lett volna.

Lett volna.

A kilátó 30 méter magas és én olyan lendülettel indultam neki a lépcsőknek, mint aki a tetejéig meg sem áll. Aztán a negyedik lépcsőfordulóban lassítottam és fontolóra vettem, hogy nem megyek tovább, elég a panoráma innen is. A többiek már fent voltak és nem is értették, hol vagyok már, miért nem értem még fel. Szóltam, hogy jövök, csak olyan szép menet közben a kilátás, hogy megálltam egy kicsit szétnézni. 

Ez nem volt igaz.

Ugyanis azért álltam meg, mert nem mertem tovább menni. Csak álltam a lépcsőfordulóban és nem mertem semerre nézni, se jobbra, se balra, lefelé meg főleg nem. Álltam és kapaszkodtam a korlátban. Fentről sürgettek, jöjjek már, körpanoráma van, még a Mátrát is lehet látni és alattunk van Szarvaskő, látszik a falu.

Elindultam tovább és fokról fokra, tulajdonképpen nem is tudom, hogyan,  felmentem még két lépcsőfordulónyit. Ott megint megálltam, megkapaszkodtam és ugyan nyitva volt a szemem, de a fejem nem mertem elfordítani semerre. Ha kinyújtottam volna a kezem, elértem volna a fák tetejét.  De nem nyújtottam, dehogy nyújtottam, csak álltam és nagy levegő, kifúj, nagy levegő, kifúj. 

Hallottam, hogy fent a panorámateraszon csodálják a kilátást és ahogy léptek jobbra-balra, körbe-körbe, szinte éreztem, hogy a kilátó megfordul, először jobbra, majd balra, aztán körbe-körbe. Mindkét kezemmel szorosan kapaszkodtam a korlátba és már tudtam, egyetlen lépést sem fogok tovább felfelé menni. De lefelé hogyan lesz? 

Egyik kezemmel elengedtem a korlátot, szinte csurgott a víz a tenyeremből, nagy levegő, kifúj, nagy levegő, kifúj. Le kell menni. Le kell menni. Le kell menni.

Lementem. Ne kérdezd, hogyan, de lementem.

Amikor az anyaföldet megéreztem a talpam alatt és stabilan álltam a lábamon, úgy éreztem, hogy már talán hangom is lesz, felkiáltottam a többieknek, hogy nem megyek fel, lejöttem. 

Nagy volt a csodálkozás. Nahát, hogy tényleg lementem? 

Le bizony. És lent is maradok. 

Pedig ha látnám azt, amit ők látnak!  Sokkal messzebbre el lehet látni, mint azt én gondolom és különben is csak 30 méter, menjek, megvárnak. Talán félek? Ha ettől a 30 métertől megijedtem, mit akarok a Magas-Tátrában? 

Ezt nem kellett volna. A Magas-Tátra ugyanis a szívügyem, nyolcszor voltam és még mindig menni akarok. 

Nagy levegő, kifúj, nagy levegő, kifúj és döntöttem: felmegyek. Csak nem fog ki rajtam 30 méter?

Egy nagy lendülettel elindultam, elszántan léptem felfelé, lesz, ami lesz, fel fogok menni. Megint a fák tetejéig mentem és ahogy elértem dicsőségem előző pontját, ugyanott újra megálltam és erősen kapaszkodva a korlátba, szétnéztem. Persze, ne úgy képzeld el, hogy elfordítottam a fejem jobbra és balra, esetleg magam is megfordultam volna, nem, nem, szó sincs róla. Csak a szemem sarkából néztem erre is, meg arra is és ez volt az én körpanorámám. 

És ezt láttam volna fentről. Mondom, volna.

Nem mentem fel. Helyette úgy mentem le, hogy nem is én mentem, hanem a félelem vitt lefelé.

Levitt a félelem. Levitt a tériszony. Levitt a Gondviselés.

Aztán lejöttek a többiek is és én a Magas-Tátrára tereltem a szót, hogy majd ott, na ott aztán tényleg felmegyek, nem számít, milyen magasra, felmegyek, fel én, de senki nem hitte el nekem. 

Legalább te elhiszed?

(A képeket Papp István készítette.)