A nagy elhatározások dicstelen elbukásáról már bőven vannak tapasztalataink, ezért az idei ősz kerti feladatait illetően nem nagy elhatározásban, hanem kis lépésekben gondolkodtunk.
Nagyon kicsi lépésekben.
Az első lépés a belátás volt. Ez azt jelenti, hogy először is beláttuk, hogy ha szeretnénk a kertet elfogadható állapotban átadni az enyészet helyett valami méltóságteljesebb őszi elcsendesedésnek, akkor ez magától nem fog megtörténni. Aztán azt is beláttuk, hogy október elmúltával sok idő erre már nincs. Végül azt is beláttuk, hogy a feladat kettőnkre vár és vagy megcsináljuk most, és akkor tavaszig lustálkodás van, vagy nem csináljuk meg és akkor is tavaszig lustálkodás van. Nincs hát vesztenivaló, nem emeljük be a zsebkendőnyi kertünk problémáit az ősz nagy problémái közé, hanem egyszerűen megcsináljuk a munkákat, mert meg szeretnénk csinálni.
Elszántak nem voltunk, legfeljebb abban, hogy egyszerre nem fogunk minden munkát elvégezni, mert ezt azért gyorsan eldöntöttük, szinte rögtön az első lépés után.
A második lépés az állapotfelmérés és az elvégzendő munkák felleltározása volt. Kettőnknek napi fél óránál többet nem szántunk a kertre, ez annyi, mintha én egyedül egy órát dolgoznék benne, tehát öt nap alatt kész leszünk és ebben ne keressétek a matematikát, mert nincs, sőt, logika se nagyon. Az viszont biztos, hogy a szabadságunk hét napjából még így is marad kettő, amikor gondolni sem kell majd a kertre. Az előkészület részét képezte az is, hogy a területet felosztottuk öt részre (harmadik lépés), a teljes fészert feldúlva megkerestük a metszőollót, az ásót és a gereblyét (negyedik, ötödik és hatodik lépés) és ezzel úgy éreztük, hogy tulajdonképpen a munka dandárját már el is végeztük. Megvan a terv, megvan az idő, megvannak a szerszámok, a kedvünk sem ment el, most tehát aludjunk rá egyet és majd holnap lesz az első nap.
Ez hiba volt. Azonnal el kellett volna kezdeni.
Számolni kellett volna ugyanis azzal, hogy a terv és a szerszámok megvárnak ugyan, de a kedv az nem olyan fajta. Az olyan fajta, hogy akár el is múlhat. Nálunk nem múlt el, de azt vettük észre, hogy mintha már kezdene elmúlni, ennek ellenére az első munkanapon mégis nagyon szépen és eredményesen abszolváltuk a fél órát a kertben.
Nem így a második napon.
Komolyan mondom, nevetséges, hogy mit össze nem variáltunk a feladatokon, mert ahogy kezdett a kedvünk múlni, úgy indult be köztünk a találékony alkudozás is, ami azt jelentette, hogy megkérdőjeleztük a tervünket:
-Ezt a bokrot tényleg most kell visszavágni, nem inkább majd tavasszal?
-A sövényhez ilyenkor már nem is szabad hozzányúlni!
-A levendulát nem merem visszametszeni, a rozmaringot sem, mert lehet, hogy többet ártok vele, te mit gondolsz? Szerintem maradjon így. Ha visszavágom, lehet, elfagy. Ugye? Ugye.
-A színes falevelek olyan szépek, maradjanak csak, nem kell azokat összegereblyézni, tőlük ősz az ősz, nem? Dehogynem.
Így esett, hogy a második napon elfogytak a tennivalók, mert egyszerűen kiszanáltuk őket. Elraktuk a szerszámokat, ráérősen körbesétáltunk a kertben és megállapítottuk, hogy kár is volt a munkába belekezdeni, mert így szép az egész, ahogy van.
“Ami félig van kész, az ma félig marad” – énekli a drága Balázs Fecó, amihez én csak annyit tennék hozzá, hogy ami csak egyötödéig van kész, az is úgy marad.
Tavaszig biztos.
A képeket Papp István készítette.
Kommentek