Képzeld el, hogy belépsz egy szobába, ahol rajtad kívül még vannak öten. Első pillantásra látod, hogy valami nem stimmel velük, de ezen nem is csodálkozol, mert tudod, ebben a szobában lesz a csoportterápia és tulajdonképpen te is terápiára jöttél, tehát valamennyire azt is sejted, hogy veled sem stimmel valami. A második pillantásra már azt is felméred, hogy jó, jó, te is ciki lehetsz egy kicsit, de ők nálad sokkal, de sokkal jobban azok. Ők annyira irritálóan cikik.
Körülbelül öt perc múlva már látod, hogy te ezen a körön teljesen kívül vagy, vagyis inkább felül és felülről nézel le rájuk. A cikikre. Kezded nem érteni, hogy kerültél te egyáltalán egy csoportba velük, hiszen szemmel látható, hogy – ellentétben veled -, mekkora gáz mindegyikük.
A terapeuta nem jön (nem spoilerezem el, hogy miért), így aztán egymással fogtok valamit kezdeni. Te pontosan látod, hogy kinek mi a problémája, hol van az elakadása, meggyőződésed ugyanis, hogy hozzájuk képest te szinte tökéletes vagy és egyre inkább nem érted, mit keresel köztük. Lassan oldódik a kezdeti feszültség, oldódik a gyanakvás, persze nem benned, hanem a “nagyon gáz” többiekben és ők, a többiek óvatosan elkezdenek beszélni. Magukról, a terheikről, a cikiségükről beszélnek egész őszintén és mivel te csak néha szólsz közbe, akkor is többnyire kívülről és felülről, a többieknek feltűnik a te állítólagos tökéltességed.
És akkor tükröt tartanak neked.
Te pedig elfordítod a fejed.
A többiek viszont elindultak már valamerre, nézik magukat a feléjük tartott tükrökben és képzeld, látnak. Látni kezdik magukat. Egyre jobban látják, hogy mi is a ciki, mi is a gáz velük. Elindultak, még nem tudják, pontosan merre és meddig fognak jutni, te pedig azt érzed, hogy vagy elindulsz te is és belenézel a tükörbe vagy itt maradsz a saját kis cikiségeddel.
És ahogy a többiek tükröt tartanak egymásnak és kezdik meglátni a maguk szemében a gerendát, már te is érzed, hogy szúrja a szemed valami, ami nyilván csak egy szálka, vagy inkább csak egy szálkácska lehet, hiszen gerendájuk csak a többieknek van. Ahogy halad előre a csoportterápia, úgy növekszik a szálkád a saját szemedben és a vége felé már tekintélyes gerendát látunk és látod végre te is. Nem lehet nem látni többé.
Amikor sorra kerülsz, már te is felállsz, te is odalépsz a csoport elé és ezt mondod:
XY vagyok, az én gerendám ez és ez.
És a világ nem dőlt össze. És nem szakadt le az ég.
Ciki vagy. Gáz vagy. De már látod. Innentől indul a gyógyulás.
A Csoportterápia című musicalt a Veres1 Színház előadásában (zene: Szente Vajk, szöveg: Bolba Tamás és Galambos Attila) a kisújszállási Vigadóban láttam. Az első sorban ültem és a színészek egyetlen rezdülése sem maradt előttem rejtve, mind a hatan nagyszerűek voltak.
És még valami. Trixi, aki az egyik “ciki” a hatból és eléggé sommás véleménye van a terápiákról, ezt énekli:
“A fene egye meg, hányszor
Mondtam már magamnak,
Nem egyszer, de százszor,
Terápiára járni kár,
Csak a görcseidhez láncol”
…én nem értek egyet vele. Szerintem egyáltalán nem kár és főleg nem ciki terápiára járni és nem láncol a görcseidhez. Ellenkezőleg. A segítségével megszabadulhatsz tőlük. Úgyhogy egyéni vagy csoportterápiára fel!
A darabot Mjuzikelkamedi-nek nevezik, talán azért, hogy senki ne vegye komolyan, de megmondom neked úgy, ahogy van, én komolyan vettem. És akár cikinek érzed magad, akár nem, te is nézd meg az előadást és kívánom, hogy lásd meg a szálkádat.
Mert gerendád ugye, tudjuk, nincs.
Kommentek