Hetente négyszer-ötször felhúzom a szuper futócipőmet és az erdei futópályán elkezdem lelkiismeretesen róni a köreimet. Lelkiismeretesen, mert a második kör után szoktam először arra gondolni, hogy megállok és hazamegyek, de aztán sosem teszem, mindig folytatom, a lelkiismeretem visz tovább. Nem az adrenalin, nem az endorfin, nem a mozgás szeretete, hanem a lelkiismeretem.
Az első kör könnyű, nincs semmi kihívás benne. A második után van ez a “megállok és hazamegyek” gondolat, aztán jön a harmadik kör, ami a legnehezebb, de ha azon is túl vagyok, akkor már az utolsó kettőt azzal a büszkeséggel teszem meg, hogy ma se fogott ki rajtam a táv.
Az utolsó kör a legjobb, persze akkor már nagyon elfáradok, mégis akkor van a legjobb kedvem, mert tudom, hogy ez az utolsó és a célba érés után általában nem is megyek tovább egy métert sem. Mindig mérem a teljesítményemet, fejlődtem, gyorsultam is mostanában és talán szebben is mozgok, mint korábban. Hat éve kezdtem és a táv kezdettől 4,2 km, az időm viszont 5 perccel rövidebb, mint kezdetben. Ez az én fejlődésem.
Nem keveslem, dehogy.
56 éves vagyok és a napokban készülök megvenni életem negyedik futócipőjét.
Kommentek