– Kincsem, nem hiszem, hogy vasárnap el tudunk menni, de szombaton igen.
– Pedig jobb lenne, ha vasárnap jönnétek, akkor együtt gyújtanánk meg a gyertyát.
– Igen, az nagyon jó lenne. De nem tudom ezt most még, kicsi bogaram. Csütörtökön kiderül és akkor majd felhívlak.
(…)
– Szia Kincsem, most már biztos, hogy szombaton fogunk menni.
– Hát…nem baj, úgy is jó. Gyertek korán és maradjatok sokáig. Este már lesznek fények a városban és van óriáskerék is.
Végül az első gyertyát nem együtt gyújtottuk meg, pedig tényleg jó lett volna. Van, hogy a dolgok felemásra sikerülnek és nem tehetünk mást, mint rábólintani: igen, ez most így alakult.
Nem tudtunk ugyanis vasárnap elmenni, de szombaton igen, és elég korán el is indultunk, elég korán oda is értünk. Nagy találkozás volt sok-sok puszival és öleléssel és az egész napot együtt töltöttük. Sok feladatunk volt, például örömteli kétkezi munka a lakásban és vásárlás a közeli zöldséges néninél és ráadásul még a nagy barkácsáruházba is el kellett mennünk jó messzire egy apróságért (“nem kell GPS, én tudom az utat”), ahol az apróságon kívül tündérhajat is kellett vennünk, persze ezüst színűt és egy másikat a jelen nem lévő három évesnek (“szerintem D. is nagyon örülne, ha ő is kapna ilyen ajándékot”). Aztán pihenésképpen keresztül sétáltunk a fél városon, elmentünk ebédelni egy olasz pizzériába, utána beültünk egy cukrászdába, szokás szerint jól ki(t)ettünk magunkért itt is, ott is, majd folytattuk otthon a kétkezi munkát és mire a végére értünk, este lett.
Annyira este, hogy tudtuk, ebbe a napba már semmi nem fog beleférni, szomorúságomra sem a Dobó tér, sem az adventi fények és (végtelen megkönnyebbülésemre) az óriáskerék sem.
De mint megtudtam, mindent be fogunk pótolni, mert “Advent második vasárnapján szerepelni fogok és akkor gyertek megint el és én adok nektek majd egy meglepetést. Egy ajándékot. Majd akkor megnézzük a fényeket és még az óriáskerékre is felülünk. Annyit elárulok, hogy egy gyertyát adok nektek ajándékba.”
Az én kis kincsem megérzett valamit, Advent első vasárnapján ugyanis fél délelőtt a tavalyi adventi koszorút és a gyertyákat kerestük, aztán fél délután folytattuk, de nem találtuk meg. Tulajdonképpen mi mindig keresünk valamit és általában ritkán szoktunk megtalálni bármit is. Elkelne már egy rendes szelektálás, nyilván majd valamikor jövőre.
Ma reggelre deres lett minden és ahova a nap odasütött, szépen fel is olvadt a dér, a kert árnyékos fele fehér volt, a napsütötte fele pedig zöld és ez a kettősség végig kísérte a mi felemás első adventi vasárnapunkat is. Sétáltunk egyet a kertünkben, vagyis léptünk tizet az egyik irányba és másik tizet a másikba a pici területen, rácsodálkoztunk a még mindig pompás, de visszametszetlen (és már úgy is marad) levendulára és a szintén jó kócos (és már úgy is marad) rozmaringra és hosszan időztünk a ligetszépénk elfagyott egy szem bimbója előtt.
Így múlik el a világ dicsősége, hogy helyet adjon valami másnak.
A ligetszépe tavasztól késő őszig beragyogta pici kertünket és most pihenni tér. Napok óta próbálkozott még egy utolsó virággal, a legutolsó bimbójának sziromba bontásával, de már nem volt hozzá elég erő, elég fény.
Ma reggelre feladta. Elköszönt, mi pedig elengedjük és a ki nem nyílt utolsó bimbója helyett a nyári pompájára emlékezünk, így Advent első (felemás) vasárnapján.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: