Nálunk is járt a Mikulás.
Nagyon csendben jöhetett, mert észre sem vettük. Késő este volt már, amikor megnéztük a cipőnket, mert tudod, reméltük, hogy rólunk is tud, tudja, hol lakunk és hogy mi is várjuk. Lehet, hogy nem voltunk mindig annyira jók, amennyire kellett volna, de szerintem elég jók voltunk. Én gondoltam ám, hogy ha eljön hozzánk, azt olyan csendben fogja tenni, hogy ne vegyük észre, de azért egész este hallgatóztam. Nagyon füleltem, de nem hallottam semmi neszt.
Egy kicsit elszomorodtam, mert már későre járt az idő és gondoltam, ha eddig nem jött, már lehet, hogy nem is fog. Nagyapával még egyszer kikukucskáltunk az ablakon, de nem láttunk semmit, se a Mikulás lábnyomát, se a rénszarvasok patáinak a nyomát, de egyszer csak, mintha ott, arra, nagyon messze …mintha ott, az utca végén éppen most kanyarodna el valami fényes, valami csillogó, jaj, nagyon izgatott lettem, mert tudtam, akkor már biztosan tudtam, hogy ez a fényes, csillogó valami, ami tényleg csak egy pillanatig volt látható, az nem lehet más, csak a Mikulás szánja…
…és akkor odanéztünk a cipőinkre és … képzeld, benne volt az ajándék, az enyémben is és a nagyapáéban is. Képzeld, pont azt a csokit kaptam, amit nagyon szeretek és nagyapa is a kedvencét kapta. Vajon honnan tudta a Mikulás, hogy éppen ezeket szeretjük?
Én annyira örültem, hogy eljött hozzánk is! Alig bírtam elaludni. Folyton csak arra gondoltam, hogy vajon odaért-e már hozzátok is édes, drága kicsi tündérem.
Odaért?
(Hát persze. Én súgtam meg neki, hogy menjen el hozzátok is.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: