Néhány évvel ezelőtt Svájcban jártunk egy természetjáró társasággal. Igazi perzselő augusztusi forróságban indultunk el az Alföld közepéről és valahol Ausztria közepe táján elkezdett esni az eső. Az az igazi, szemerkélő, szürke áztató eső, ami úgy tűnt, lehetetlenné fogja tenni a tervezett és nagyon várt hegyek közötti kirándulásunkat. A Königsee-n még szakadó esőben hajókáztunk, aztán beléptünk Svájcba és mintha elvágták volna: sütött a nap, az Alpok országa szép nyári idővel fogadott bennünket. Amíg ott voltunk, végig jó idő volt, így aztán nem csak a városnézéseket, hanem a túraprogramokat is sikerült úgy megvalósítani, ahogyan azokat a két lelkes túravezető eltervezte.
Az egyik túránk felvonózással kezdődött, Lauterbrunnenből Grütschalpig suhant fel velünk kötélpályán a kabin és fel sem merült, hogy félek, szédülök, tériszonyom van. Természetesen nem volt kötelező felmenni, maradhattam volna a buszban is és kényelmesen megvárhattam volna, amíg a csapat visszatér. De nem ezért mentem Svájcba, úgyhogy a a tériszony és a szédülés “teljes zárójelbe tétele mellett” (ezek Fábry Sándor szavai) úgy felvonóztam, hogy még élveztem is.
Van ilyen? Hát van.
Grütschalptól Mürrenig túráztunk, felhőben volt körülöttünk minden és így nem láthattuk, mi van tőlünk szinte karnyújtásnyira, csak mentünk az erdőn-mezőn át. Egyszer csak, mint a színházban, amikor széthúzzák a függönyt, eltűntek a felhők és egymás mellett előbukkant a három nagy négyezres hegy, a Jungfrau, az Eiger és a Mönch. Kis csapaptunk attól kezdve olyan lassan ment tovább, hogy az elől haladó egyik túravezető megállt, bevárt mindenkit, majd kérte, hogy ha lehet, ne három lépés per óra sebességgel menjünk, mert lemegy a nap, mire Mürrenbe érünk. De egyszerűen nem tudtunk gyorsabban menni. Olyan szédítően magasak voltak a hegyek körülöttünk, hogy lépten-nyomon meg kellett állni és csak néztük, néztük a havas csúcsokat és alig hittünk a szemünknek.
A négyezer méter magas hegyek szédítő panorámától kísérve meseszép alpesi hegyoldalakon és virágos réteken haladtunk Mürren felé, útközben legelésző teheneket láttunk, kolompolásukat hallgattuk, tényleg olyan volt minden, mint a mesében vagy a képeslapokon. Ha képeken látjuk, azt gondolhatjuk, hogy ilyen nincs is, pedig de.
Mürrenben újra felvonóba ültünk és 2970 méter magasra mentünk fel, a Schilthorn-ra, ahol hóban álltunk és fáztunk és ahonnan körpanoráma nyílt az egész Berni-Alpokra. Leírhatatlan, meg sem próbálom.
Nem is tudom, miért is mesélem most ezt el. Talán mert ott még augusztusban is rengeteg hó volt, még hógolyóztunk is, meg talán azért is, mert már több, mint egy hónapja voltunk utoljára kirándulni és mehetnék vagyok. Ebben a tavaszt idéző decemberben hova máshova, mint a hegyek közé?
És legyen már végre hó.
Kommentek