Az erdei futópályán ma a szokottnál is nagyobb volt a csend, rajtam kívül ugyanis senki nem volt kint. Ha lettek volna, akkor is csend lett volna, mert általában mindenki el van foglalva magával, a gondolataival, a teljesítményével vagy a szigorúan füldugóval hallgatott valamijével vagy egyszerűen a semmivel és csak fut a futás öröméért.
Egy ideje teljesen felhagytam azzal, hogy a köreim közben francia nyelvleckéket hallgassak. Szívesebben hallgatom a csendet. Szívesebben hallgatom a gondolataimat, amelyek jönnek-mennek és nem szoktam beleragadni általában egyikbe sem, mert valahogy a mozgás a gondolatokat nem csak kimozdítja, hanem el is viszi. Jönnek és mennek.
Ma viszont megijedtem a saját gondolatomtól, ami jött, de nem akart menni. Napok óta azt hallom mindenkitől, de tényleg mindenkitől, hogy elég volt ebből az évből, mindenki elfáradt már és jó lenne így vagy úgy, de nem így, ahogy van, hanem amúgy, és más kellene, máshogy lenne jó, én pedig egyszer sem mondtam, hogy nekem is elég volt és hogy én is elfáradtam. Mert nem is tudtam, hogy elfáradtam és elég volt. Ott az erdő csendjében jött a gondolat, hogy nagyon elfáradtam én is. Annak ellenére, hogy jó évem volt, nagyon elég volt nekem is.
Amíg kint voltam az erdőben és szorgalmasan róttam a köreimet, végig ez a gondolat járt a fejemben, elfáradtam, elég volt, elfáradtam, elég volt. Amikor teljesítettem a távomat és szokás szerint megnéztem az időmet, nem is csodálkoztam, milyen gyenge időt mentem és még jól el is fáradtam.
A gondolat teremtő ereje.
Ma volt az utolsó munkanapom ebben az évben. Akár ijesztő a gondolat, akár nem, elfáradtam, igen, én is elfáradtam, nekem is elég volt. Most még megengedem magamnak ezt a gondolatot, ezt az érzést, meg is fürdök benne, alámerülök benne, még aludtam is egy jót délután és megengedem a szomorúságot, a fáradtságot és a csalódottságot is, aztán engedem, hadd menjen.
Ha elment, fogok egy sétapálcát én is, és élvezem a két hét szabadságot.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: