Kezdek leszokni arról a terjengős és szerteágazó gondolatról, amit úgy foglalhatnék össze röviden, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb. Van nekünk Mátránk és itt van a Bükk tőlünk száz kilométerre, de menjünk a Magas-Tátrába, mert az nagyobb. Nem, menjünk inkább az Alpokba, mert az még nagyobb. Vagy itt folyik a közelünkben a Tisza, de én még néhány nappal ezelőtt is az Ybbs-hez vágytam tőlünk 800 km-rel nyugatabbra Ausztriába, vagy a Szajnához Párizsba, a Temzéhez Londonba és ha már víz, akkor természetesen irány a tenger. Ha már tenger, akkor legyen a görög partoknál az Égei-tenger vagy a francia Riviéra és sorolhatnám tovább a beteljesült és a be nem teljesült vágyakat.
Mert ami külhon, az szebb, nagyobb, jobb, magasabb, szélesebb és gyorsabban folyik.
A fű pedig zöldebb.
Nagyon jó, hogy sok helyre sikerült eljutnom. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy túrázhattam az Alpok hatalmas hegyei között vagy a Tátrában, fürödhettem tengerekben, állhattam a Szajna partján Párizsban és a Temze partján Londonban…Akkor azt láttam, hogy minden nagyobb, szebb, csillogóbb, szélesebb és zöldebb, mint nálunk, de ma már nem így látom. Ma már büszkén mondom, hogy a mienk is van olyan szép, nagy, széles és zöld.
Itt van például tőlünk egy kőhajításnyira a Hortobágy. Nagyon megszerettem, gyakran el is megyünk oda, a szívemben érzem, hogy “ott vagyok honn, ott az én világom”, de megszerettem a Tiszát, a Tisza-tavat, a Bükk is ezer csodát rejt és legújabb felfedezettünk, a Dunakanyar is hazavár. Itthon otthon vagyunk és ez tényleg minden értelemben így van.
Mariazellben néhány évvel ezelőtt Advent idején jártam és azt hittem, a megelevenedett Betlehembe vagy talán Meseországba csöppentem a mézeskalács illatú mézeskalács házikók közé. Tegnap pedig Szentendrén voltam és azt hittem, itt is a megelevenedett Betlehembe csöppentem, itt is mézeskalács házikók voltak mézeskalács illattal és az adventi hangulatba öltözött város főtere akár Mariazellben is lehetett volna. Az ízek, az illatok, a látvány, a harangok, a csengettyűk, minden, de minden mesebeli, békebeli Karácsonyváró világot idézett fel.
Gödről, a bájos Dunakanyar-beli faluból érkeztünk meg Szentendrére és miután a gödi Ilka Csárda ismét kitett magáért (és mi is magunkért), itt már nem a kulináris élvezeteket kerestük, mégis lépten-nyomon abba botlottunk. Ittunk forró csokit, aztán ettünk fagyit (igen, fagyiztunk, de őszinte leszek: bár isteni finom volt a 75%-os kakaótartalmú csokifagyi, az Éden csokoládéboltban vett különlegesen finom forrócsoki után három perccel nem kellett volna), aztán kürtős kalácsot is láttunk, egy fahéjasat rögtön meg kellett kóstolnunk és amikor azt gondoltuk, most már mindjárt belegurulunk a Dunába, megláttuk a házi rétest áruló kis mézeskalácsházikót.
Hát volt ott minden, ami szem-szájnak ingere!
Tétován odamentünk (gurultunk) a pulthoz, ifjú útitársunktól megkérdeztem, ugyan enne-e és mivel igent mondott – ő ugyanis nem evett fagyit és kürtős kalácsot – választott egy meggyes rétest, de már akkor hirtelen nekünk is nagy kedvünk támadt rétest enni, így aztán egy túrósat és egy mákosat választottunk magunknak, de mindenki kóstolhatott a másikéból, hogy legyen hiteles saját véleménye a választékról.
Lett véleményem. Én még ilyen finom rétest soha életemben nem ettem (még a világhírű bécsi almás rétes is csak kistestvére lehet ennek, ha nagyon jóindulatú akarok lenni). Papírvékony, ropogós tészta és akkora adag töltelék, hogy minden irányban csúszott belőle kifelé, leírhatatlanul finom volt.
Az egész idei adventi időszak legfinomabb ízélményét éltük át ott, Szentendrén, a rétesárus pultja előtt, pedig lássuk be, ettünk már azért egyet’s mást. És bár tegnap ott nem így gondoltam, ma már azt mondom, tulajdonképpen örülök, hogy nem lakunk Szentendrén, mert előbb-utóbb tényleg belegurulnánk a Dunába.
Budapest fényei a Nagykörúton és az Andrássy úton maguk mögé állítják Bécs adventi fényeit, és elnézést kérek a képzavarért. Amikor az adventi időszakban Bécsben jártam, túlzottnak és szinte már giccsesnek láttam az ottani fényeket, mégis évekig vágytam vissza oda és az adventi vásárokat, fényeket (is) tekintve nekem sokáig Ausztria volt a Bezzegország.
Már nem az. Már az itthoni lett a bezzeg.
Az estét a Vidám Színpad Futóbolondok című komédiájával zártuk. Kedves vendéglátónk, aki főszerepet játszott a darabban és mint mindig, most is kiváló volt, megkérdezte, előtte vagy utána szeretnénk-e vacsorázni. Mondtuk, hogy sem előtte, sem utána, mert a gödi Ilka Csárdából és a szentendrei adventi vásárból érkeztünk és most talán bizonytalan ideig inkább eltekintenénk nem csak a kulináris élvezetektől, hanem úgy en block az élettani evéstől is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: