Hogy fér meg egy napban a keserű bánat és a mézédes öröm? Nem tudom, de valahogy megfér.
Vannak ilyen napok az életben. Reggeltől estig egymás után jönnek a rossz dolgok, az elkeserítő események, és mire már éppen azt gondolnád, vége a világnak, rád cseppent az élet egy kis mézet. Nem literes üvegből önti, nem, csak csurgatja és csak egyetlen cseppet, mintha több belőle tilos lenne.
Épp csak megízleled az édes mézet, épp csak mosolyra igazítod a szádat és máris rád ömlik valami, ami olyan keserű, hogy szinte fáj és ellépni sem tudsz előle. Tulajdonképpen meg sem lepődsz, mert már tudod, így megy ez, az élet egy ilyen libikóka, egyszer a magasban, egyszer a mélyben és egyéb közhelyek. Tudod.
Felfelé a magasba egy létrán kapaszkodsz. Lassan, lépésről lépésre, fokról fokra közeledsz valami jó felé, mert ritka ám, hogy dobbantóra ugorhatsz (vagy mert nincs, vagy mert van, de nem látod) és egyből ugorhatsz oda, ahol édes az élet. És miután felértél, épp csak körbe pillanthatsz, de mire igazán élveznéd, hogy fent vagy, az élet lök rajtad egyet és szerencsés vagy, ha engednek lassan lemászni a létrádról és nem lezuhansz.
Azt meg sem hallod, hogy ugyan már, semmiség, miért fáj ez vagy az neked, mi ez a túlérzékenység, erős vagy, másoknak mennyivel nehezebb és hogy fel a fejjel. Nem hallod, mert erre ma nincs füled. Vagy mert a mézet ízlelgeted, vagy mert a keserűtől szorul össsze a gyomrod és szorul ökölbe a kezed. Szinte számítasz rá, szinte várod a jó után a rosszat, a mézédes után a keserűt. És meg is kapod. Általában tűpontosan.
A mai nap ilyen volt. Ami finom volt benne, az mézédés volt, ami pedig keserű, az bántóan keserű. Mézédes és bántóan keserű.
Mit lehet ilyenkor tenni? Gyorsan aludni térni és remélni, hogy legalább az álom édes lesz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: