A Duna évtizedeken keresztül idegen volt nekem. Persze én is meg-megálltam a partján és átnéztem Pestről Budára, mint a túristák, valamikor meg is fürödtem benne, hajókáztam rajta, megcsodáltam a magasból is és ültem álmodozva “a rakodópart alsó kövén”. Mégis a Duna idegen maradt akkor is, amikor Pesten tanultam és annyiszor láthattam és közlekedhettem a hídjain át, ahányszor csak akartam, amikor pedig a gyerekeim tanultak és éltek ott, akkor meg akár már meg is unhattam volna.
De se meg nem szerettem, se meg nem untam.
Családi érintettség okán mostanában gyakran járunk a Dunakanyarban és azóta valahogy más szemmel nézem a Dunát. Nem csak más szemmel, hanem szeretettel. Egyik part menti települése otthont ad valakiknek, akik szeretik azt a települést és szeretik a Dunát. Rendszeresen lejárnak a vízpartra pihenni, mozogni, nézelődni és amikor mi ott vagyunk, lejárunk mi is. Megszoktuk, hogy minden alkalommal, amikor ott vagyunk, lemegyünk a partra és nem csak azon a településen, hanem az egész Dunakanyarban egyre otthonosabban mozgunk. Már vannak ismerős és kedvenc helyeink, már tudjuk, hol érdemes lemenni a partra, hol a legszebb a naplemente és hol vannak a hódtelepek.
Február első hétvégéjén újra ott jártunk. Ott, az ismerős helyeken. Ott ettünk, ahol szoktunk, ott mentünk le a vízhez, ahol szoktunk, és onnan néztük a naplementét, ahonnan szoktuk.
A Dunával nincs valódi közös múltunk, annál inkább van viszont szeretetteli jelenünk és ki tudja, mit hoz a jövő? Szerintem lesz közös jövőnk.
Kommentek