Hallod a muzsika hangját?

A Pesti Magyar Színház Eperjes Károly rendezésében állította színpadra A muzsika hangja című musicalt 2015-ben. A filmet kb. abban az időben láttam és nem tudtam, mert nem néztem utána, hogy színházi előadás is van, amikor pedig megtudtam, akkor már nem játszották. Időről időre eszembe jutott ez a darab, de nem találtam műsorra tűzve egészen a múlt év novemberéig és akkor is teljesen véletlenül bukkantam rá. 

Nem ezt a musicalt kerestem, de ezt találtam. Gyorsan megvettem a jegyeket és azon túl, hogy utána néztem, hol van a színház épülete, vagyis a Hevesi Sándor tér, csak vártam az előadást, nem történt semmi más. Nem néztem meg újra a filmet, nem keresgéltem a dalokat, nem néztem utána a szereposztásnak. Mégis valahogy előttem voltak a film képei, a történetet sem felejtettem el és a fülembe csengett egy-két dal is. Vártam az előadást és a legjobban arra voltam kíváncsi, hogyan fogják a helyszíneket megjeleníteni, főleg az Alpok hegyeit, az alpesi tájat. Hát remekül, de ne szaladjunk ennyire előre.

Előbb érjünk a színházba, pontosabban előbb érjünk a Dunakanyarba, mert az előadás kezdetéig az egész napot ott szerettük volna tölteni. Lesétálni a Duna-partra, ebédelni Gödön, kalandozni a Szentendrei-szigeten, túrázni a Dömörkapu vízesésnél és csak utána Pestre menni. Szép nagyívű terveim már reggel veszni látszottak és úgy is lett. 

Ugyanis legalább két órával később tudtunk csak elindulni otthonról, mint szerettünk volna és ez most nem rajtunk múlt. Tudtuk, az elvesztegetett idő nagyon fog hiányozni, ezért útközben leegyszerűsítettük az egész napra szóló tervünket fél naposra, de még így is benne hagytuk a programban a Szentendrei-szigetet, aztán ahogy közeledtünk a délhez és még mindig úton voltunk, ez is veszni látszott és ez is úgy lett.

Gödön lesétáltunk az áradó Dunához és Gödön ebédeltünk. Az Ilka Csárda harcsapaprikása emlékezetes marad, de nem is hagyom, hogy elfelejtsem, mert legközelebb is ugyanazt fogom ott enni.  Ahányszor megyünk, annyiszor fogok harcsapaprikást rendelni ott. Míg a világ és egy nap, ahogy Székelyföldön mondják.

A Duna tehát árad. Nincs két hónapja, hogy ott álltunk, ahová most nem lehetett a víz miatt lemenni és nem láttuk a hódrágta fatörzseket sem, belepte őket a víz. Szépen sütött a nap, de hideg volt és én nagyon fáztam, úgyhogy nem sok időt töltöttünk a Duna-parton, annál is inkább, mert akkor már tudtuk, hogy nem fogunk átkompolni a Szentendrei-szigetre és a vízeséshez sem tudunk elmenni és tulajdonképpen semmire nem maradt idő.

Semmire?

A harcsapaprikás után valami édeset, esetleg? Valami habkönnyű finomságot? Egy kis édes semmiséget?

Nagymaroson az Édeske Cukrászdára gondoltam. Illetve nem csak gondoltam, hanem javasoltam.

Vagyis nem csak javasoltam, hanem kértem. 

Az még összejöhet, mondtam lelkesen, legfeljebb  már nem lesz idő leülni és helyben megenni, bánja a csuda, csak gyorsan választunk, becsomagoltatjuk, hazahozzuk és majd másnap otthon megesszük az ebéd után, mert nálunk van egy olyan szabály, hogy a kocsiban nem eszünk. Legalább ott nem.

Gödhöz képest (és persze Pesthez képest is) Nagymaros éppen az ellenkező irányban van és azt sem mondanám, hogy Göd szomszédságában, mert kb. húsz perc volt kocsival az út, szóval amikor délután fél ötkor még javában úton voltunk Nagymaros felé és azt javasoltam, állnánk talán meg a Duna-parton a hajókat megnézni,  csend lett a kocsiban.

Csend és egy erőteljes “na”.  És én tudtam, hogy nem állunk meg hajókat nézni és ezek után  a naplementét már szóba sem hoztam. 

Az Édeske Cukrászda viszont mindent kilométert megért. Kívül-belül olyan a hely, mintha visszamentünk volna száz évet az időben, olyan igazi békebeli. Becsomagoltattuk a választott habkönnyű  finomságokat, az édes kis semmiségeket, de nem jutottak el a kocsiig. Az pedig, hogy esetleg hagyjunk belőle másnap ebéd utánra, már szóba se került. Mire szóba kerülhetett volna, már nem lett volna mit.

Az időnk a színházi előadásig vészesen fogyott és bár azt mondtam mindig, amikor a Dunakanyarban jártunk, hogy ott nincsenek is távolságok, hát vannak. Ha időre kell odaérni valahova, akkor vannak. Mikor este fél hétkor leparkoltunk a Hevesi Sándor téren a színház bejáratától húsz méterre,  én  éreztem, hogy ma is tizenkilencre húztam lapot, de hát aki mer, az nyer. 

Fél óra múlva már  az Alpok hegyei között az alpesi réten jártunk, hallgathattuk az apácanövendék Mariat, Georg von Trapp kapitányt és bájos gyermekeit és a többieket. A díszletet nagyon érdekesen oldották meg, hatalmas vászonra vetítették ki a hegyeket és a rétet, viszont a zárda és a kastély épített volt. A film helyszíneit jól vissza sikerült adni egy aránylag kicsi színpadon és jegyezzük meg a díszlettervező nevét, akinek ezt köszönhetjük, ő Szabolcs János.  Mariat Wégner Judit játszotta, Elzát Fonyó Barbara, a zárdafőnökasszony pedig Sáfár Mónika volt, akinek a hangja felejthetetlenül meseszép volt, mint ahogy az volt a történet, a színészi játék és még egyszer: a díszlet.

Egy flashmob most a választásom ide, egy olyan video, amelyet az antwerpeni pályaudvaron forgattak és mi más is lenne  a dal, mint a Doremi.

Doremi, a muzsika igazi hangja.

Hallod?