Manapság egyre-másra bukkanok olyan írásokra, amelyek a “fogadjuk el magunkat” témát járják körül vagy csak a felszínét kapargatják ilyen-olyan szempontból, esetleg saját élményből. Nem keresem, de megakad a szemem rajtuk, mert engem is érdekel ez. El is határoztam, hogy teremtek magam körül egy kis csendet és szépen sorba veszem, hogy mi mindent tudok elfogadni magamban, mi mindenért tudom megveregetni a vállam és ezt a napokban meg is tettem. Gondolkodásom eredménye az lett, hogy én tulajdonképpen mindent elfogadok magamban és teszem mindezt büszkeséggel.
Persze a dolgok nem feketék és fehérek, így aztán hamar eljutottam én is ahhoz a felismeréshez, hogy magammal kapcsolatban nem nagyon van egyértelmű mondatom. Vagyis a leggyakrabban úgy gondolok magamra, hogy ebben és ebben jó vagyok, és úgy folytatom, hogy de… de lehetnék még jobb, még ügyesebb, szorgalmasabb, teherbíróbb stb.
Tehát van a büszkeség, mert ilyen és olyan vagyok, de ott van mindjárt utána a (bal)ítélet is, hogy ez kevés, vagy inkább elfogadóbb hangsúllyal: lehetnék több vagy jobb. Mert képes lennék rá.
Hogy is van ez? Az elfogadás akkor valódi, ha nincs de? Én ezt nem tudom. Azt viszont saját élményből tudom, hogy érdemes letenni magunkkal szemben a fegyvert, meglengetni a fehér zászlót, kibújni a lövészárokból és érdemes egyszerűen csak megadni magunkat.
Magunknak.
Ugyanis ha kibújunk a barikádok mögül, csodálkozva látjuk majd, hogy velünk szemben nincs is senki és nyugodtan higgyük el, hogy nem is volt. Akkor ki ellen is harcolnánk?
Úgyhogy hajrá, ne küzdjünk tovább magunkkal, szerintem a büszke elfogadás felé vezető úton ez az első lépés. Aztán írjunk listát.
Jöjjön most az én listám első néhány publikus tétele, csak hogy ötletet adjak.
Büszke vagyok arra,
- hogy rendszeresen kocogni járok, és nem ítélkezem, hogy nem vagyok elég gyors, mert legalább nagyon lusta sem vagyok,
- hogy ötven évesen megtanultam úszni és nem bántom magam azért, mert már nem szeretek,
- hogy naponta tornázom, mégsem vagyok elég rugalmas,
- hogy szórakozásból franciául tanulok, de alig értem a beszélt nyelvet,
- hogy ápolom a kapcsolataimat, de nem töltök elég időt a barátaimmal,
- hogy rendben tartom a kertet, de csak nagyjából.
Ezeknél a dolgoknál jöhet a célkitűzés, a motiváció, a munka, a fejlődés, szóval hajrá!
A màsodik lista a tiszta büszkeségé, itt nincs de.
Büszke vagyok arra,
- hogy fejlődtem a problémák kezelésében, jól kezelem őket és ebben nincs de,
- hogy 3 x 10 másodpercig ki tudom tartani a tigrist és a vállhidat és ebben sincs de,
- hogy gyalog járok dolgozni, ez naponta 2 x 25 perc és itt sincs de,
- hogy jó munkatárs vagyok, jól tudok csapatban dolgozni, és ebben sincs de.
Ugye, mennyire másképp hangzanak a második lista tételei?
Tehát búcsú a fegyverektől és jöjjön a vállveregetés. Legyen hát büszkeség, de balítélet nélkül.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: