Ha láttátok A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső, valamint a Blöff című akció-vígjátékokat, akkor pontosan tudjátok, hogy Guy Ritchie stílusát messziről fel lehet ismerni. Nála nincs jó és rossz, nála mindenki sáros, mindenki mindenkit leckéztet és átver, piti kis bűnözők próbálkoznak a nagymenők ellen és persze percenként lőnek, ömlik a vér és folynak a tesnedvek, törnek a csontok és loccsan az agyvelő.
A gyors vágásoktől, az időbeli előre-és visszaugrásoktól olyan pergő a film, hogy egy idő után már meg sem kíséreljük a történet fő szálát követni és érteni, hanem egyszerűen csak hátradőlünk a fotelben és élvezzük, ahogy Guy Ritchie eláraszt bennünket vizuális ötleteivel és olyan alvilági humorral, amibe egyébként a mi jól fésült kis életünkben rendre bele szoktunk pirulni. De miközben nézzük a filmet és alámerülünk London bűnben edzett sötét simlisei és véres kezű főnökei farkastörvényeiben, eszünkben sincs elpirulni.
Ugyanis ahogy elkezdődik a film, mi már tudjuk, hogy semmit nem kell komolyan venni. A londoni alvilág pontosan felosztott területeken dolgozik, a dolgok a sötét alvilág világos törvényei szerint fognak történni (lásd fent) és kb. a film ötödik percétől már mi is benne vagyunk ebben és innentől tulajdonképpen azt csinál velünk Guy Ritchie, amit csak akar, mert biztos, hogy a film végéig nem állunk fel a fotelünkből.
Az Úriemberek című legújabb film egy kicsit lassúbb, mint A Ravasz…és a Blöff. Nem pörög annyira, nem ugrál az időben annyit és a szereplők is lassabban beszélnek, mintha a rendező időt akarna hagyni a nézőknek, hogy leessen nekik a tantusz. Ennek a húzásnak két eredménye is van. Egyrészt jobban követhető a cselekmény, legalábbis annak fő szála – mert a mellékszálak között azért elég rendesen el lehet veszni -, másrészt van idő belefeledkezni a fehér asztal mellett tárgyaló fehér galléros alvilági urak velőtrázó intellektuális angol humorában.
A filmben ugyanis többet vagyunk angol vidéki kastélyokban és elegáns londoni klubokban, mint az utcán és mindenki úriemberként beszél és tárgyal, vagy legalábbis úriembernek akar látszani, miközben a kezét a ravaszon tartja és kétség nem férhet hozzá, hogy ha a helyzet úgy hozza, márpedig igen gyakran úgy hozza, akkor meg is húzza azt. A másik két filmhez képest ugyan itt egy kicsit kevesebbet lőnek és kevesebb vér folyik, agyvelőt meg nem is láttam – és szerintem ez nem tett rosszat ennek a filmnek -, azért hullák itt is akadtak bőven.
(Rejtő Jenő egyik regényében központi szerepet kap egy kikötői kocsma, ha jól emlékszem, Marseille-ben, ahová az alvilág finom urai járnak és ahol szintén sok hulla fordul elő és ott általában előbb lőnek és utána sem kérdeznek sokat, ez a kocsma az Agyvelő A Víg Kiloccsantóhoz nevet viseli és nem tudom, ez most hogy jutott az eszembe.)
Az alvilág az alvilág kérem szépen, akár a marseille-i kikötőben vagyunk, akár Londonban. Az (al)világ újrafelosztásába itt is, ott is beleszólnak az oroszok és a kínaiak, a filmben Golyóálló Borisz helyett most Száraz Szemnek borul el az agya, és a fehár galléros úriembereknek – hiába akarnak úriembereknek látszani -, bizony vérrel szennyeződik be a kezük, ha nem is annyira sok vérrel, mint a másik két filmben.
Megnéztem, Guy Ritchie 1968-ban született.Nem lehet, hogy előző életében Rejtő Jenőnek hívták? Ha olvastátok Piszkos Fred történeteit vagy A tizennégy karátos autót, akkor biztos értitek, mire gondolok.
Egyébként meg mindegy is ez. Olvassatok Rejtő Jenő regényeket és nézzetek Guy Ritchie filmeket. Mindennapi (al)világunk elviselérése pillanatnyilag nincs jobb ötletem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: