Ha láttátok A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső, valamint a Blöff című akció-vígjátékokat, akkor pontosan tudjátok, hogy Guy Ritchie stílusát messziről fel lehet ismerni. Nála nincs jó és rossz, nála mindenki sáros, mindenki mindenkit leckéztet és átver, piti kis bűnözők próbálkoznak a nagymenők ellen és persze percenként lőnek, ömlik a vér és folynak a tesnedvek, törnek a csontok és loccsan az agyvelő.
A gyors vágásoktől, az időbeli előre-és visszaugrásoktól olyan pergő a film, hogy egy idő után már meg sem kíséreljük a történet fő szálát követni és érteni, hanem egyszerűen csak hátradőlünk a fotelben és élvezzük, ahogy Guy Ritchie eláraszt bennünket vizuális ötleteivel és olyan alvilági humorral, amibe egyébként a mi jól fésült kis életünkben rendre bele szoktunk pirulni. De miközben nézzük a filmet és alámerülünk London bűnben edzett sötét simlisei és véres kezű főnökei farkastörvényeiben, eszünkben sincs elpirulni.
Ugyanis ahogy elkezdődik a film, mi már tudjuk, hogy semmit nem kell komolyan venni. A londoni alvilág pontosan felosztott területeken dolgozik, a dolgok a sötét alvilág világos törvényei szerint fognak történni (lásd fent) és kb. a film ötödik percétől már mi is benne vagyunk ebben és innentől tulajdonképpen azt csinál velünk Guy Ritchie, amit csak akar, mert biztos, hogy a film végéig nem állunk fel a fotelünkből.
Az Úriemberek című legújabb film egy kicsit lassúbb, mint A Ravasz…és a Blöff. Nem pörög annyira, nem ugrál az időben annyit és a szereplők is lassabban beszélnek, mintha a rendező időt akarna hagyni a nézőknek, hogy leessen nekik a tantusz. Ennek a húzásnak két eredménye is van. Egyrészt jobban követhető a cselekmény, legalábbis annak fő szála – mert a mellékszálak között azért elég rendesen el lehet veszni -, másrészt van idő belefeledkezni a fehér asztal mellett tárgyaló fehér galléros alvilági urak velőtrázó intellektuális angol humorában.
A filmben ugyanis többet vagyunk angol vidéki kastélyokban és elegáns londoni klubokban, mint az utcán és mindenki úriemberként beszél és tárgyal, vagy legalábbis úriembernek akar látszani, miközben a kezét a ravaszon tartja és kétség nem férhet hozzá, hogy ha a helyzet úgy hozza, márpedig igen gyakran úgy hozza, akkor meg is húzza azt. A másik két filmhez képest ugyan itt egy kicsit kevesebbet lőnek és kevesebb vér folyik, agyvelőt meg nem is láttam – és szerintem ez nem tett rosszat ennek a filmnek -, azért hullák itt is akadtak bőven.
(Rejtő Jenő egyik regényében központi szerepet kap egy kikötői kocsma, ha jól emlékszem, Marseille-ben, ahová az alvilág finom urai járnak és ahol szintén sok hulla fordul elő és ott általában előbb lőnek és utána sem kérdeznek sokat, ez a kocsma az Agyvelő A Víg Kiloccsantóhoz nevet viseli és nem tudom, ez most hogy jutott az eszembe.)
Az alvilág az alvilág kérem szépen, akár a marseille-i kikötőben vagyunk, akár Londonban. Az (al)világ újrafelosztásába itt is, ott is beleszólnak az oroszok és a kínaiak, a filmben Golyóálló Borisz helyett most Száraz Szemnek borul el az agya, és a fehár galléros úriembereknek – hiába akarnak úriembereknek látszani -, bizony vérrel szennyeződik be a kezük, ha nem is annyira sok vérrel, mint a másik két filmben.
Megnéztem, Guy Ritchie 1968-ban született.Nem lehet, hogy előző életében Rejtő Jenőnek hívták? Ha olvastátok Piszkos Fred történeteit vagy A tizennégy karátos autót, akkor biztos értitek, mire gondolok.
Egyébként meg mindegy is ez. Olvassatok Rejtő Jenő regényeket és nézzetek Guy Ritchie filmeket. Mindennapi (al)világunk elviselérése pillanatnyilag nincs jobb ötletem.