Próbáld ki, hogy egy teljes napon át úgy nézed, hallgatod, szagolod, tapintod és ízleled a világot körülötted, mintha a Csodák Földjén járnál.
Vedd észre, mi az, ami szép, ami furcsa, mitől vagy jókedvű, mire csodálkozol rá. Mondok példákat.
A körforgalomban három autó jött egymás után, az első piros színű volt, a második fehér, a harmadik meg pont zöld. Ugye, ez milyen érdekes?
A macska nem vette észre a fűben ugráló verebet. Vagy jól volt lakva és ezért nem érdekelte, vagy titokban barátok lettek. Erre kíváncsi vagyok.
Nem ugatott meg az a hatalmas kutya, aki a szomszéd utcában lakik, pedig mindig mindenkit megugat. Lehet, hogy be volt rekedve? Nem tudom, de ez furcsa.
A darvak pont a fejem fölött húztak el, éppen öt órakor, egyetlen perccel sem előbb vagy később, és nem csak V betűt, hanem M-et is tudnak formázni a levegőben. És persze W-t is.
Reggel, ahogy kiszálltam a kocsiból, pont beleléptem egy nagy tócsába. Szerencse, hogy jó cipőm van, mert szegény Óriás Tóbiásnak biztos csurom vizes lett volna a lába a tátogó talpú cipőjében és úgy örültem, hogy nem én vagyok Óriás Tóbiás.
Beleszippantottam az erdőben a levegőbe és éreztem, hogy illatozik az ibolya. Elindultam megkeresni és jó sok gyaloglás után rátaláltam. Lehetett vagy hét mérföld, az ám.
És így tovább.
Az a helyzet, hogy a hatévesek így nézik a világot maguk körül. Észrevesznek egy csomó olyan dolgot, amit mi, a sokszor-hatévesek már nem. De én, a sokszor-hatéves, akit minden nap felhív egy Hatéves, újra megtanultam így nézni. Hiszen minden este megcsörren a telefon és elmeséljük egymásnak, hogy aznap milyen furcsát, érdekeset, izgalmasat vettünk észre a világból. Minden áldott nap elmeséljük egymásnak.
És én pedig egy ideje tényleg újra tudok vadászó-gyűjtögető szemmel-füllel létezni, járni-kelni a világban. Minden nap expedícióra indulok. Minden nap egy-egy kalandos expedíció.
Hogy “legyen mit mesélni majd az unokáknak”.
Vagyis nem majd, hanem most.
Reggeltől estig figyelem magam körül a világot, vadászom és gyűjtöm az izgalmas dolgokat és nem olyanokat, mint például lekéstem a buszt vagy nem volt friss a kenyér, mert ezek a dolgok unalmasak és a hatéveseket nem érdeklik.
Miután érzem, hogy fejlődik a világlátásom, egyre inkább észre tudom venni, ami igazán fontos és egyáltalán nem unalmas.
Például hogy piros, fehér és zöld színű autók jöttek éppen egymás után a körforgalomban.
Vagy hogy nem ugatott meg a hatalmas kutya, mert lehet, be van rekedve. Tulajdonképpen biztos is, hogy be van rekedve.
Hogy a macska barátságot kötött a verébbel. Meg a rigóval és a cinkével is, de ez nem biztos.
Hogy az ibolya illatát hét mérföldről is meg lehet érezni. Vagy nyolcról.
És Óriás Tóbiásnak levelet kellene írni, hogy most már tényleg vegyen egy olyan cipőt magának, aminek nem tátog a talpa. Vagyis ne vegyen, hanem menjen el Varjú Varga Pálhoz, majd ő varr neki. És persze, én tudom, hogy hol lakik, már hogy ne tudnám.
Az az igazság, hogy nagyon izgalmas így élni és fogadjunk, te is meg tudod ezt tanulni.
Ha úgy érzed, a világ üres, fénytelen, szürke és bánatos, próbáld meg a hatévesek szemével nézni. Eleinte biztos nehéz lesz, de kis idő múlva észre fogod venni, hogy szinte egész nap jönnek veled szemben a furcsa, érdekes és izgalmas dolgok. Jól jegyezd meg ezeket a pillanatokat. Este, elalvás előtt idézd fel őket és meglátod, mosolyogva alszol el, hiszen most már te is látod, hogy a világ nem üres, nem fénytelen, nem szürke és főleg nem bánatos, hanem egy olyan hely, ahol jó lenni. Aztán félálomban már azon fogsz csodálkozni, hogy egyáltalán hogyan tudtál ezek nélkül élni.
(A fotót a vácrátóti Arborétumban Papp István készítette.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: