Kutyakaparó csárda a Hortobágy szélén

Petőfi Sándor Kutyakaparó nevű csárdája híres hely, ott írta meg a Kutyakaparó című versét 1847-ben. Nem őrzött szép emlékeket a helyről:

“Kivül-belül szomorú csárda ez
A Kutyakaparó,
Éhen-szomjan szokott itt maradni
A jámbor útazó,
Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
Rápillant borára,
Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is
Vett be a bárkába.”

Egészen az idei Nőnapig azt hittem, hogy a Hortobágy szélén álló Kutyakaparó csárda az a bizonyos Petőfi-féle hely és éppen a híressége miatt választottam az ünnepi vacsora helyszínéül.

Hát nem az. A Petőfi-féle Kocséron van, a mi vacsoránk helyszíne pedig a 33-as főút mellett áll a pusztában, a semmi közepén.

Úttalan utakon jutottunk el oda, ahol nem igaz, hogy a madár se jár, mert tulajdonképpen inkább csak a madarak járnak. Több madarat láttunk arrafelé, mint embert, viszont igaz lehet, hogy a harangszó ide is csak meghalni járhat, mert messze esik a csárda Tiszafüredtől is, Nagyivántól is, emberektől is meg úgy egyáltalán mindentől:

“A harangszó a távol falukból
Meghalni jár ide,
S az eltévedt madár körülnéz csak
S odább megy ízibe.”

Ha ismeritek a verset, tudjátok, hogy a kocséri csárdában “mogorva vén ember itt  a csaplár”. Ott igen, itt nem és ezzel be is fejezem az összehasonlítást. 

A Hortobágy szélén álló Kutyakaparó csárda vidám hely és éppen a pincér teszi azzá.

Kezdjük ott, hogy Tiszaörsön jött rám a felismerés, hogy készpénz nincs nálunk, csak kártya és mi van, ha ott, a világ végén nem lehet kártyával fizetni. Nosza, telefonáljunk. Felhívtuk a csárdát, hosszan kicsöngött, de nem vette fel senki. Egy perc múlva a mi telefonunk csöngött, a csárdából ugyanis visszahívtak bennünket, hogy miben segíthetnek. Elmondtuk a problémánkat és azt válaszolták, hogy menjünk nyugodtan, használhatjuk a kártyát,  siessünk, mert nagyon finom vacsorával készülnek és szeretettel várnak. 

Ilyen kedves invitálás után az előttünk álló 20 km-t a rövidebb úton tettük meg és ez bizony hiba volt, mert ez aztán tényleg úttalan út volt. Nagyivánig még csak-csak, de utána…alig jobb minőségű – ha a minőség szót egyáltalán lehet használni rá -, mint egy földút egy hetes eső után. Én gondoltam is, hogy vajon a járt utat a járatlanért miért is hagytuk, de nem mondtam, egyrészt mert semmit nem segítettem volna vele, másrészt meg ugye ajándék lónak ne nézd a fogát, ha már a közmondásoknál tartunk. A vacsora ugyanis az én nőnapi ajándékom volt. 

De az úttalan út is véget ér egyszer, mi is megérkeztünk és hát kérem szépen ez a csárda kívül-belül olyan volt, amilyennek lennie kell. Olyan, ami ott állhat már akár 150 éve és alig kezdte ki az idő vasfoga. Nem régies, hanem régi, minden szegletében régi, öreg, békebeli. A sarokban cserépkályha ontotta a meleget, de jól is esett a hátammal nekitámaszkodni és jól átmelegedni! Az asztalok is lehettek vagy száz évesek és az egész hely, bár most már tudom, hogy nem Petőfi csárdája, mégis valahogy Petőfi idejét idézte nekem. 

A pincér kedélyes, jó humorú, igazi vendégszerető, vicces ember. Úgy adta át az étlapokat, hogy máris éhesek lettünk, kedvet csinált az ételekhez, megdicsérte a választásunkat és hallottuk, ahogy a konyhában leadta a rendelést: “A legfinomabb tárkonyos ragulevest legyetek szívesek a vendégeimnek!”

Hát én egyszerűen elolvadtam ettől. 

Keveset kellett várnunk és már érkezett is a leves. Én csak megkóstoltam, mert nem szeretek semmilyen levest (kivéve az erdélyi csorbát, de az itt nem volt), tehát én nem vagyok hiteles véleményt mondani, maradjunk abban, hogy nem szerettem sosem és most sem szerettem meg, de ez nem a konyhán múlt. 

Halat kértem steak burgonyával, uborka salátával, majd vacsora után még egy kis palacsinta is lecsúszott, pedig ha valamit,  desszertet azt biztosan nem akartam, mert egész nap nőnapoztunk-sütiztünk és hát azért mindennek van határa.

Nos, ahogyan a hortobágyi csillagos égnek – amit a csárdából kifelé megcsodáltunk – nincs határa, úgy nem volt a mi étvágyunknak sem. Ráérzett erre a mi kedves és vicces pincérünk és egyszerűen rábeszélt a palacsintára és mint tudjuk, könnyű Katit táncba vinni.

Jó szívvel ajánlom a Kutyakaparó csárdát ott a 33-as út mentén, Tiszafüred és a Hortobágy között valahol félúton. Nem Petőfi csárdája, az igaz, de ha a koronavírus is úgy akarja és meg lesz tartva az Omega koncert Kiskunhalason, az odaúton betérünk majd abba is. 

Aztán majd elmesélem, hogy kívül-belül szomorú csárda-e.

Mindenesetre a hortobágyi nem volt az. Köszönjük a pincérnek és köszönjük a konyhának!