A Jó, a Rossz és a Csúf árnyékában

Itthonról dolgozom már három napja, akár még időm is lenne A Jó, a Rossz és Csúf című két és fél órás filmre, de most nem fogom újra megnézni, ugyanis mostanában ennyi időt semmire nem vagyok képes egyhuzamban fordítani.

Most olyan időket élek, amikor fel kellett állítani néhány szabályt ahhoz, hogy a home office ne egy parttalan és egész napos végeláthatatlan feladatvégzés legyen, hanem legyenek időkeretei. Például délelőtt kilenc órától ebédig, aztán kettőtől ötig. Kellenek a keretek, hogy a munkám is haladjon, az új hírekkel is képben legyek és a szorongással is valamennyire meg tudjak birkózni.

Az egyik szabály az, hogy csak két hírportált olvasok. Ezt be is tartom,  viszont  azokra óránként rápillantok és sajnos legtöbbször ott is ragadok. Egyik hírről megyek a másikra, onnan tovább a harmadikra és mire bezárom őket, a szorongási szintem egy tízes skálán kilences lesz és tartósan annyi is marad. Így nem lehet dolgozni. Ilyenkor felállok és telefonálok. Felhívom az anyukámat, a gyerekeimet, a barátaimat, mikor kit és nem mindig hozom szóba  a helyzetet és van, amikor ők sem. Van, amikor másról is tudunk beszélni.

Az az igazság, hogy ha nem olvasom a híreket, az se jobb. Úgy gondolom, most nem dughatom a fejem a homokba, jobb tájékozódni és szerintem már az is nagy eredmény, hogy az információkat és a hírmagyarázatokat nem a Facebook-ról és innen-onnan, hanem két, általam normálisnak tartott  hírportálról szerzem be.

Nem tudom lerövidíteni a hírek olvasásával töltött időt. Próbáltam zenét hallgatni inkább vagy vicces videókat nézni a munkaközi szüneteimben, de nem érdekeltek. Próbáltam franciát hallgatni, az sem érdekel most. A futópálya az egyetlen hely, ahová eljárok, egyébként meg tartom magam a “maradj otthon”-hoz. Egy időben hárman vagy négyen vagyunk az egész nagy erdőben egymástól jó távol, még hallótávolság se nagyon van köztünk, ez tehát nem lehet veszélyes. Ott ki tudok kapcsolódni.

Ami még jót tesz, az a rendrakás. Elkezdtem ugyanis a szanálással egybekötött nem is tudom mit, élettér-egyszerűsítést, talán nevezzük így. Régóta halogattam, most belefér  a napomba, mindig csak egy keveset, például két polcnyi könyvet vagy egy doboz iratot nézek át. Lassan haladok, de a home office tartósnak ígérkezik, nem kell sietni semmivel. Akár abba is hagyhatnám ezt az egész pakolászást, de mikor csináljam, ha nem most. Az a furcsa, hogy közben sem tudok zenét hallgatni, vagy franciát vagy bármit. Jár a kezem, teszem a dolgom és közben járnak a gondolataim is, amelyek többnyire apokaliptikusak.

Megfigyeltem, hogy nekem délelőtt rosszabb. Délután már valamivel jobb, estére pedig általában el is múlik. Esténként, amikor a hatévesem felhív, már olyan fontos dolgokra kell koncentrálnom, mint például hány feketerigót láttam ma vagy megtaláltam-e a tegnap látott békát a kertben, hogy megint járt-e nálunk a lódarázs és főleg, hogy mi lesz holnapra  a titkos jelszavunk, amit csak ketten tudunk. Ezek mellé már nem férnek egyéb gondolatok.

Délutántól már nem nagyon vannak új hírek a portálokon, inkább csak a délelőttieket magyarázzák, értelmezik és úgy látszik, addigra én is “kiszorongom” a napi adagomat.  Nem mondom, hogy maradéktalanul eltűnnek az apokalipsziseim, de majdnem.

És hogy jön ehhez az egészhez A Jó, a Rossz és a Csúf című film? 

Hát úgy, hogy ma eszembe jutott a film vége, a párbaj, az a bizonyos emlékezetes öt perc, amikor a három főhős csak nézi egymást. Csendben és sötét pillantásokkal. Ujjaik a ravaszon. Nem történik látszólag semmi, csak várnak. Vészjósló csendben csak várnak és nézik egymást. És valaki lőni fog.

Valahogy így vagyok én is. Csend van, vészjósló csend és feszültség van körülöttünk és mindenki keze a ravaszon van. Én a Jó vagyok.  A  Rossz a vírus. 

És nem érdekel, ki a Csúf. Bárkivel szövetséget kötök, aki segít legyőzni.

Én győzni akarok.