Üzenet az űrből

Tegye fel a kezét, aki már lomtalanította, kitakarította, megfőzte, megsütötte,  kimosta és kivasalta, amit kellett és azt is, amit nem, de mert most idő van mindenre, kellemes időtöltésként vagy elszánt amazonként megcsinált mindent. Sőt, megírta, elvégezte, elolvasta, elintézte mindazt, amit esetleg halogatott már egy ideje. A lakása csillog-villog, a kertjét mintha Matt James hozta volna rendbe, telefőzve a hűtője és dugig van a fagyasztója.

Amikor régen, pár héttel ezelőtt, még egy másik időszámításban éltem, ha ilyen kérdés elhangzott, én szemlesütve húzódtam a leghátsó sorba, és nemhogy a kezem nem tettem fel, hanem legszívesebben láthatatlanná váltam volna.

Mert amikor már mindenki lomtalanított, kitakarított, megfőzött ésatöbbi, én általában akkor kezdtem azon tanakodni, hogy ugyan hogyan halaszthatnám még egy kicsit a halaszthatatlant.

Na de fordult a világ, más időszámításban élünk és kérem szépen, nekem nem kell most szemlesütve a leghátsó sor felé kullognom.

Mert velem is fordult egyet a világ!

Mert én is lomtalanítottam, kitakarítottam és megfőztem ésatöbbi és tettem mindezt az utóbbi két hét alatt. Azóta vagyok itthon és bár eleinte, úgy kb. az első héten hírfüggő lettem, sokat szorongtam, féltem és sírtam, mostanra valami megváltozott bennem.

Már nem bírom a szorongást, nem bírom a félelmet. Legalábbis tartósan nem, mert azért naponta még mindig többször rám tör a félelem és a szomorúság, le is taglóz egy időre, de aztán elmenekülök a teendőim rengetegébe,  Fábryt hallgatok és Badár Sándort, sőt, a héten már egy vígjátékot is meg tudtam nézni és újra kézbe tudtam venni a francia nyelvkönyvemet.

Hát így történt, hogy tulajdonképpen félelmemben, szorongásomban és szomorúságomban elkezdtem felszámolni a káoszt itthon. És ha a káoszt elkezdjük felszámolni, akkor nem hagyjuk abba és nem ülünk be a még nagyobb káosz közepébe, ugye. Mert ha abbahagynám, űr támadna körülöttem és az űrt azonnal betöltené a félelem, a szorongás és a szomorúság. 

Nem mondom, hogy mindig én nyerek a kiszorítósdiban. Nem. De amikor én nyerek, akkor ég a kezem alatt a munka és valahogy haladok.

Úgyhogy kérem szépen, lomtalanítottam, takarítottam, főztem ésatöbbi, és ha a kertünk nem is néz ki úgy, mintha itt járt volna Matt James, azért én magam is elég jól rendbe tudtam tenni. Ha megtaláltam volna a metszőollót, akkor akár eljöhetne (majd egyszer) Matt barátunk, hátha ő tanulna tőlem és nem én tőle. 

De nincs meg a metszőolló.

Gyakorlatilag két hete keresem és nincs. Elnyelte a föld. Arra még emlékszem, hogy tavaly augusztusban, amikor abbahagytuk a kerttel való foglalkozást, mert úgyis jön az ősz, aztán meg a tél és különben is, jó az úgy, ahogy van, akkor a megszokott helyről eltettem egy jobb, biztosabb helyre, hogy  ezer százalékig biztos megtaláljam tavasszal. 

Ehelyett ezer százalék, hogy valahogy a kukába került, vagy tényleg elnyelte a föld. Így aztán a kert most ötven százalékos állapotban van, mert nem tudok metszeni. Mivel kettőnk közül ez az egész csak engem érdekel, kizárt, hogy mostanában lesz egy új metszőollóm. Én elzártam magam a világtól, amennyire csak lehet, tehát sem venni, sem kölcsönkérni nem fogok.

Szépen beindult a tavasz, hamarosan egy kis dzsungel fogja majd körül ölelni a teraszunkat, köszönhetően a metszetlen fáknak és bokroknak, amelyek, ha jól emlékszem, tavaly tavasszal sem voltak megmetszve. Most hirtelen nem is tudom, mikor voltak utoljára metszve.  De amióta nincs meg a metszőolló, halaszthatatlanul fontosnak érzem a metszést, annyira, hogy gyakorlatilag egyfolytában metszenék.

Mindegy.   

Hát így múlatom az időt mostanában. Még mindig jobb, mintha sírnék.

De azért azt is szoktam.