Gondolom, mostanság tőled is ezt kérdezik a leggyakrabban: hogy vagy és hogy bírod. Gondolom, te sem szoktál visszakérdezni, hogy ugyan vajon mit is akar a kérdező.
Mert pontosan tudod, hogy igazából arra kíváncsi, te mit csinálsz azért, hogy kibírd és az az igazság, én is pont erre vagyok kíváncsi: te, igen, te, te mit csinálsz, hogy kibírd.
Én is hullámvasúton ülök, akárcsak te.
Én ezt a kibírást most tanulom, mint ahogyan valószínűleg te is.
Én naponta, mit naponta, óránként, percenként küzdök azért, hogy jól legyek. Hogy elfoglaljam magam az otthonról végzett munka szüneteiben is. Hogy amikor elvégeztem az aznapi munkát, ne csak a kezem tördeljem kétségbeesetten. Hogy ne csak arra tudjak gondolni, ami most van, hanem arra, hogyan legyek normális ebben a nem normális helyzetben.
És én ebben a nem normális helyzetben nem, nem akarok kenyeret sütni.
Nem akarok kreatív lenni.
Nem akarok online jógázni.
És még egy csomó normális dolgot nem akarok csinálni.
Nem akarok újat kipróbálni.
Kapaszkodnék a régiekbe, keresném a kontrollt, keresném a kiszámíthatót.
De az nincs. A régi már nincs, az új pedig még nincs és igen, pontosan tudom, hogy négy hét alatt pedig már lehetett volna. De nálam nincs.
Az új rend helyett, ami ugye nincs, tanulom, folyamatosan tanulom, hogyan legyek jól és van már néhány kapaszkodóm, amit szívesen megosztok veled.
Ha például nagyon elszomorítanak a hírek, és azok tulajdonképpen mindig nagyon elszomorítanak, “lejövök” a hírportálokról és azonnal valami mást kezdek csinálni, mondjuk kimegyek a kertbe, felnézek az égre és komolyan mondom, azt szoktam ilyenkor gondolni, milyen jó nekem, hogy láthatom. Igen, hogy láthatom a kertet, láthatom az égboltot, hogy érezhetem, ahogy simogat a nap, a szél … és hagyom, hogy “simogasson, ha arcomhoz ér”.
Ez kb. 10 percre elég erőt ad.
Aztán ez sem elég, de 10 percig legalább jól voltam.
A következő valami humor, ami jó esetben kb. fél órára segít. Az erő ahhoz kell, hogy egyáltalán leüljek hozzá. Ha már leültem, nyert ügyem van, keresek valamit Fábry Sándortól vagy Badártól, lehet bármi, tényleg bármi, nem válogatok. Már ezerszer hallottam minden műsorukat, előre mondom a poénokat, és pont ez az ismerősség, ez a kiszámíthatóság tudja valamennyire kikapcsolni vagy legalább lehalkítani a fejemben szinte folyton futó aggodalmaskodást.
Filmeket már megint tudok nézni, az első héten az sem ment, ahogyan könyvet sem tudtam olvasni, a francia nyelv tanulásáról nem is beszélve. Ezek mára már szépen visszaszivárogtak a mindennapokba és megadják valamennyire a régi élet illúzióját. Virtuális színházlátogató is lettem. A film jó esetben leköt, viszont bármilyen (igen, sajnos bármilyen) könyv vagy a francia tanulás már csak kb. fél-fél órára, egy színházi előadást pedig olyan tíz-tizenöt részletben bírok csak végignézni.
De ha ezeket az időket összeszámoljuk, már eltelt kb. két- három óra a napból a munkán kívül.
Az erdei futópálya újabb egy óra, minden este tornázom is, ezek is a régi életből átmentett rutinok.
Amikor ketten vagyunk itthon, sokkal jobb. Együtt főzünk, együtt választunk filmet és elég sokat beszélgetünk, többet, mint korábban. Egy dologról nem tudok beszélni, a tervezett erdélyi nyaralásunkról. Azon csak sírni tudok.
Ha éppen semmi sem működik és minden nagyon nehéz, a háborút felnőtt fejjel átélt nagyszüleimre szoktam gondolni. Az elbeszélésükből hallott óvóhelyekre, a lövésekre, a becsapódások és a a szirénák hangjára, a hidegre, a nincstelenségre.
Túlélték. Elképzelni sem tudom, hogyan.
Nekem van otthonom, van mit ennem, egészséges vagyok, nem lőnek rám és tulajdonképpen csak annyi a gondom, hogy mivel üssem el az időt, amíg ez a nem normális helyzet elmúlik.
És ilyenkor el szoktam szégyellni magam.
Limpár Imre pszichológust hallgattam az előbb. Azt mondta, most hagyjuk a félig tele – félig üres pohár problémáját, nem ennek van itt az ideje. Hanem annak, hogy örüljünk, egyáltalán van pohár.
Lássam, hogy van pohár és legalább én ne bántsam magam azért, mert félig (vagy időnként teljesen) üresnek látom és ne üljek fel a hurráoptimista (de hát tele van a pohár, nem látod, van időd mindenre, élvezd, hogy otthon lehetsz és használd ki, süss kenyeret, jógázz, tanulj egy új nyelvet) harsogásnak.
Nem kell most ez. Az kell csak, hogy lássam, a pohár megvan.
Te látod?