Ezekben a nehéz időkben az összefogásról, az összetartásról elég sokat olvastam és azt gondoltam, hogy én most nem tudok sem összefogni, sem összetartani. Ettől pedig a szorongási szintem sztratoszférai magasságokba repült, vagy inkább, hogy stílszerű legyek, exponenciális növekedést mutatott. Elég rosszul éreztem magam attól, hogy ez így van, de attól még így volt. A napom szinte minden perce arról szólt, hogyan tartsam magam egyben, minden cselekvésem és pótcselekvésem ezt az egyben tartást szolgálta. Nem maradt szabad kapacitásom másra.
Ezt az egészet nem azért írom most múlt időben, mert elmúlt és már máshogy van.
Sajnos, még nem. De mintha most múlna pontosan…
Ha nem is olyan intenzitással – exponenciálisan, ahogy nőtt -, de mintha elkezdett volna csökkenni a szorongásom és már órák is eltelnek úgy, hogy reményt látok a dolgok jobbra fordulását illetően. Ez néha annyi erőt ad, hogy gyorsan fel is hívok valakit, akinek adhatok belőle, éppen úgy, ahogyan én is kaptam, amikor neki volt több. Összefogás és összetartás.
Ezért aztán remélem, hamarosan elmondhatom, hogy elmúlt…mert engedtem, hadd menjen.
Még rád is, meg rád is, meg rád is, meg rád is figyel valaki. Figyel rád Isten. Még akkor is, ha senki, de senki, de senki, de senki más nem. És ha Isten figyel rád, valaki mindig lesz, akinek épp arra van útja, ahol majd észrevesz.
Lehet, hogy nem egy pap, nem egy lévita. Semmi fullextra, csak kimossa és bekötözi a sebeidet, és biztos helyre visz, és amit kell, megfizet.
Akkor ő volt neked Isten keze és szeme.
Majd egyszer te mész arra, ahova nem is tudod minek. Ott van valaki, aki azt hiszi, rá senki, de senki, de senki, de senki nem figyel. De figyel rá Isten. És te észreveszed. És akkor te leszel Isten keze és szeme.
(Szikszai Szabolcs református lelkész gondolataira a http://szjegyzetek.blogspot.com blogon bukkantam.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: