Börtönéből szabadult sas lelkem I.

A Körös-mente mindig idegen volt nekem, annak ellenére, hogy nagyon közel lakunk hozzá. Ha Mezőtúr felé tartunk, akkor csak egy óra autózás és már Mezőtúr határában ott is vagyunk a Hortobágy-Berettyó partjánál. Ha pedig Szeghalom felé indulunk, akkor is csak egy óra és már át is kelünk Körösladánynál a Sebes-Körösön. Tudjátok, az a Sebes-Körös, amelyik a vízállás-jelentésekben rendszeresen szerepel: a Sebes-Körös Csucsánál…

Csucsa Erdélyben van. Ahogy megyünk Székelyföld felé és elhagyjuk a Királyhágót, de Kalotaszeg vidékét még nem érjük el, az úttól nem messze kanyarog a Sebes-Körös. Az út és a folyó között embermagasságú „susnyás” van, egyszer én ott bátran lementem a vízhez, mert akkor még nem tudtam, hogy a havasok felől letévedhet oda akár a barna medve is. Most már nem vállalnám, hogy átvágjak azon dzsungelen, de azért remélem, az idén nyáron is leintegethetek majd az útról a folyónak, ugyanis még nem mondtuk le az augusztusra tervezett székelyföldi utunkat, hiszen nekem Székelyföld az a hely, ahol tényleg kiszabadulhat börtönéből sas lelkem.

Székelyföld és Csucsa jutott tehát az eszembe, amikor némi nyomásnak és sürgetésnek engedve a vírusos veszélyhelyzet miatti korlátozások után az első szabad hétvégén útnak indultunk. Szombaton a Tisza-parton és a Tisza-tónál szabadult ki (és el) sas lelkem, vasárnap pedig a Körösnél, merthogy olyan szerencsések vagyunk, hogy nem csak a Köröshöz, hanem a Tiszához is közel lakunk. Ha otthonunktól észak felé indulunk, akkor a Tisza, ha dél felé, akkor a Körösök (Sebes, Kettős, Hármas) érhetők el tehát egy óra alatt, úgyhogy szavam nem lehet, ráadásul észak felé a Bükköt is elérjük másfél óra alatt. Én ugyanis az igazi alföldi aszályos nyárhoz szokott sas lelkemmel mindig azt mondtam, hogy csak vizek és hegyek mellett érdemes élni. Ha tehetném, nem ezeket a vizeket választanám ugyan, hanem mondjuk a szlovén tengerpartot és hegynek sem az Északi-Középhegységet, de hát „ide szól jegyem, itt a helyem”, ahogy D. Nagy Lajos énekli és valahogy belenyugodtam már ebbe én is.

Olyan szépre és inspirálóra sikerült ez az első szabad hétvége a vizek partján, hogy el kell ismerjem, a Körösök vidéke például mindenképpen továbbgondolást igényel, amennyiben tényleg megmarad az az elképzelésünk, hogy egyszer majd egy horgásztanyán szeretnénk élni és nem csak egy fellángolás, egy hirtelen szerelembeesés ragadtatott bennünket ilyen gondolatra.

Május 10-én tehát észak felé indultunk és ahogy örültem mindennek, amit útközben láttam, a gólyafészeknek, a fáknak, az erdőknek, a szántóföldeknek, valahogy úgy örülhet a kalitkából kirepülő madár is. Vagy a börtönéből szabadult sas.

A mi szárnyalásunk első lendületben egészen a kunhegyesi fagyizóig tartott, ahogy induláskor már sejtettük, bár játszottunk azzal a gondolattal, mi lenne, ha nem húznánk az időt a fagyival. Mondom, játszottunk. Aztán persze ott álltunk meg először, ugyanis ott még valódi kézműves fagyi készül és van cukormentes is, nem ám valami ízetlen semmiség, hanem olyan, amiben minden benne van, aminek benne kell lenni, de semmi olyan nincs benne, aminek nem kell (Fábry Sándor után szabadon).  A cukrászmester kiszolgált bennünket, majd kiült a kis padra, tőlünk két méter távolságot tartva persze és örült, hogy ízlett nekünk a fagyija.

A kis fagyis közjáték elvett tőlünk egy jó fél órát, mert ugye egy fagyi nem fagyi, azonnal kellett még egy „kör”, ami azért sem volt felesleges, mert tulajdonképpen ott, Kunhegyesen, a fagyizás közben találtuk ki, merre is menjünk tovább és hát ez bizony éppen két fagyi idejéig tartott.

Tiszaroff, kompkikötő.

Ismerős és szeretett helyünk ez a falu a Tisza bal partján. Többször átkompoltunk már a túloldalra csak úgy, szórakozásból és szívesen megtettük volna most is, de mire odaértünk, éppen elindult utolsó aznapi útjára. Leültünk hát a megunhatatlan Tisza partjára a falu szélén, hallgattuk a csendet és aztán pedig egymást, ahogy jobbnál jobb ötleteket dobtunk fel egy Tisza-menti faluba való költözés érveit illetően, már ha egyszer majd tényleg egy Tisza-menti faluban szeretnénk élni és ez nem csak egy fellángolás.

A naplemente már a Tisza-tó partján ért bennünket. A gátról néztük, ahogy szép lassan a tóba pottyant a Nap, mármint a hatévesek szerint, ugyanis a naplementéről élő közvetítést adtam, én pedig kaptam a Bükkből, ahol a hegyek mögött pottyant le valahová.

Abádszalók jól indult a turisztikai versenyben, a rajtvonalon túl is tartott egy darabig a lendülete, lehetett volna a Tisza-tó centruma, az Alföld Siófokja, ahogyan én is reméltem, de valahol ezen a szépreményű úton elakadt. Arra a településre nem költözünk és ezen már egy fellángolás sem segít.

A Tisza-tó viszont folyamatos, nagyszerű és örök program minden évszakban. Mi például nyáron nem csak meg fogunk fürdeni benne, hanem szeretnénk újra motorcsónakkal is bejárni és tervezzük a Tanösvények bejárását is. Most csak 2 kilométernyi kocogás jutott az élményekből a gáton, oldalról ki-kipillantva a naplementére, helyesbítek, az élmények „csak” nélkül értendők.

Hazafelé Tiszaderzs kikötőjét szerettem volna megnézni, de már erősen sötétedett. Egy kósza ötletként felvetettem, hogy talán kerülhetnénk a kunhegyesi fagyizó felé megint, de aztán én magam láttam be, hogy na de azért na.

Szombat este volt, örültünk a szezonnyitó első kirándulásunknak és azzal hajtottuk álomra a fejünket, hogy a Tisza a szívünk csücske marad és gyakrabban kellene járnunk Tiszaroffra és nem, nem (elsősorban) az útba eső fagyizó miatt.

A folytatásban a Körös-mentéről írok.

A fotót Papp István készítette.