Az idei év első kirándulós hétvégéjén, vagy mondjuk úgy, a vírus-veszélyhelyzet első szabadulós napján, 2020. május 9-én szombaton a közeli Közép-Tisza vizeit látogattuk meg (Börtönéből szabadult sas lelkem I.) A dátumot azért nyomatékosítom, mert már nagyon-nagyon vártam a kimozdulást. Mi, hacsak tehetjük, jövünk-megyünk, utazunk, kirándulunk és bár elég jól viselem az otthonlétet is, azért nyolc hét otthon az bizony 56 nap gyakorlatilag kimozdulás nélkül, de szerencsére – és ezért nem győzök hálás lenni – egészségesen, munkával töltött időről van szó.
Szombaton, a szezonnyitó első kirándulási napon nem mentünk messze, hiszen annak ellenére, hogy az Alföld közepén élünk, szerencsések vagyuk, itt van a közelünkben a Tisza folyó és a Tisza-tó is. Vasárnap sem mentünk messze, akkor a Körös-vidékét látogattuk meg, az is elérhető tőlünk egy óra alatt.
Először Körösladánynál láttuk meg a Köröst, mégpedig a Sebes-Köröst. A gátról a falu felé fordulva olyat kép tárult elénk, ami Székelyföldet idézi, bár az az igazság, nekem mostanában majdnem minden Székelyföldet idézi. De itt a templomtorony, ahogy az ártéri erdővel és mezővel körülölelt település felé magasodik, és ahogy földrajzi és minden más értelemben is mutatja az irányt, nekem is irányt mutatott és azt mondtam nyolc hét óta először hittel, nem csak akarattal, hogy augusztusban elmegyünk Székelyföldre.
A kép előterében látszik a magas fű, amit úgy fújt a szél, hogy az egész szinte hullámzott.
(Erről meg a Magas-Tátra jutott eszembe, ahol egyszer embert (de legalábbis engem) jól megpróbáló magasságba, a Kaszprovi-csúcsra gyalogoltunk, meneteltünk, kapaszkodtunk és képzeljétek, fel is értünk. Szédítő magasságokban vezetett fel az útvonal. Helyi túravezetőnk természetesen nem a mászós útvonalon, hanem egy könnyebb, de sokkal hosszabb úton kapaszkodtatta fel a sík vidékhez szokott magyar csoportját. Erőm végét érezve és a magasságtól, valamint attól rettegve, hogy engem egyszerűen mindjárt le fog fújni a hegyoldalról a szél, végem lesz és sosem találnak majd rám, először meg sem hallottam, hogy a többiek mit mondtak, mert éppen a dobhártyámon keresztül készült kiugrani a szivem, de aztán, amikor mindenki egy irányba nézett, én is felnéztem a magam bajából.
És akkor azt láttam, hogy a tátrai magas fű a hegyoldalban úgy hullámzott, mint a tenger. Gyönyörű volt.
Tényleg gyönyörű volt.
A látványtól persze velem is hullámzani kezdett minden, az egész Magas-Tátra körbefordult velem vagy háromszor, de most is látom magam előtt azt a gyönyörű füves hegyoldalt a hullámzásával együtt. A történethez hozzátartozik, hogy volt a csapatban egy társunk, aki félhangosan szervezte magában a szlovák túravezetőnk hortobágyi gyalogoltatását az augusztusi 40 fokos kánikulában egy kulaccsal a nyakában Nagyivántól Balmazújvárosig és vissza, erőltetett menetben.)
A körösladányi gáton mindenesetre szóba hoztam – csak az idén kb. negyvenedszerre – a Magas-Tátrát és hogy el kellene mennünk oda.
Amikor lementünk a Sebes-Körös partjára, körül vettek bennünket a százéves fák, a koronájukkal ráhajoltak vízre, azon vissza is tükröződtek és abban a békebeli csendben és romantikában azt néztem, merre folyik a folyó, mert szinte nem is folyt, inkább csak nagyon lustán csordogált, de tényleg annyira lustán, hogy nem is értem, miért nevezik Sebesnek. Hát nem pont olyan, mintha az egyik fele erre, a másik meg arra folyna?
Gyomaendrődön a Hármas-Körös és annak több holtága horgászparadicsommá teszi az egyébként jellegtelen alföldi városkát. A település arculatát meghatározzák, vonzóvá teszik ezek a vizek és úgy láttam, nagyon építenek is a városba látogató vagy itt horgásztanyával rendelkező vendégekre. Nagyon csinosan alakították ki az Erzsébet Ligetet az egyik központi – ha lehet így egyáltalán mondani -, holtág mentén. Van tanösvény, kilátó, vízi színpad, még Sóhajok hídja is és az egész ízléses, szép. A képen a Sóhajok hídja, erről persze Velence jutott eszembe, oda is el kellene menni.
A következő képen még mindig Gyomaendrődön járunk, a Hármas-Körösnél. Ez már nem holtág, ez élő víz. Itt már elég széles a folyó, elég gyorsan is folyik, elég mélynek is tűnik és ez éppen elég is volt nekem ahhoz, hogy ne merjek lemenni a partra. Nekiindultam, aztán a meredek parton úgy fékeztem le magam, mint Tom, amikor bőszen üldözi Jerryt és hirtelen a ház sarkához ér, ahol a 200 km/óra sebességét nullára kell fékeznie két másodperc alatt.
Csúszott a partfal, meredek is volt és hiba csak kb. még három lépésnyit kellett volna csúsznom lefelé, meggyőzhetetlen voltam, mit tagadjam, féltem, hogy belecsúszom a Körösbe és elvisz a víz, leültem hát ott, ameddig jutottam és bátroságot gyűjtöttem, hogy felálljak és meginduljak felfelé. Mondják, hogy nyaranta sokan fürdenek arrafelé is, én ezt el sem tudom képzelni, de őszintén tisztelek mindenkit, aki meg meri tenni.
Gyomaendrőd és Mezőtúr között több holtág is van, az egyik a Peres. Stégek, kis horgászkalyibák, csend és nyugalom. Voltak, akik stégről, voltak, akik csónakból horgásztak. Leültem a holtágon átvezető egyik kis hídra és próbáltam odaképzelni az életünket, de nem nagyon sikerült. Érthetetlen, ugye?
Mezőtúr határában már a Hortobágy-Berettyó folyónak integettünk.
Lesétáltunk a partra és ahogy néztük a vizet az alkonyi nap fényében, megterveztük a szezon harmadik kirándulását: legközelebb egy kicsit messzebb megyünk, irány az Alsó-Tisza, irány Csongrád.
Május 16-án el is mentünk, a folytatásban elmesélem.
A képeket Papp István készítette.
Kommentek