Másfélmillió lépésből hatezer, avagy Kéktúra I.

Ha az Országos Kéktúra hossza másfélmillió lépés és mi abból május 23-án megtettünk hatezret, akkor mennyi van még hátra?

Sok.

Ezért ne is így számoljunk. Vegyük csak a Bükk hegységben a Siroktól Szarvaskőig jelölt 20 km-es szakaszt. Ebből vonjuk ki a május 23-án  megtett 4 km-t,  így mennyi van hátra?

Igazatok van, így is sok.

De ez még csak az első etap volt és lesz még folytatás, bár az edzettségi állapotunkon sürgősen javítani kell, ha még ebben az életben el szeretnénk jutni Szarvaskőig. 

Mondom, ebben az életben.

Mert szép volna ugyan, ha a 20 km-es szakasz teljesítésére egyetlen napon tarthatnánk a rajt-cél ünnepet, de be kell látnunk, az a hajó már elment.

Első nekifutásra ennyit sikerült megtennünk és ha figyelembe vesszük, hogy egy hatéves és egy hároméves útitársunk is volt, ráadásul egyikük rögtön ki is nevezte magát túravezetőnek, nem is olyan rossz teljesítmény ez. 

Négy km az kb. hatezer lépés és ezek közül egy sem volt hiábavaló, nem csak azért, mert szép útvonalszakaszt jártunk be, hanem mert útközben sokat tanulhattam. Megtudtam például, hogy mi az a békafa és hol lakik a békakirály, aki előbb tündér volt és csak később lett belőle király. Láttam a fatörzset, ahová vaddisznók járnak vakarózni. Megtaláltuk az erdei tündérek tanácskozó helyét és hallottuk, ahogy kuncognak rajtunk. A kuncogásukkal megállítottak bennünket és ez a pici pihenő pont arra volt jó, hogy beletegyék a fejünkbe a gondolatot, hogy talán mégis a pataknál kellett volna balra fordulni, így aztán időben ki tudtuk javítani a tévedésünket. 

Megtudtam, miről lehet felismerni a varázskövet és kaptam is egyet ajándékba. Találtunk vaddisznó állkapcsot, hát, annak annyira nem örültem, de legalább jól megfigyelhettem a rettenthetetlen agyarakat. 

Gyalogoltunk réten, hegyoldalban, kiszáradt patakmederben. Elfutott a közelünkben egy csapat őzike, akik befogadtak maguk közé két muflont is. Megtudtam, hogy páfránynövelő port hintenek szét a kosarukból hajnalonta a tündérek, ezért nőnek errefelé hatalmasra a páfrányok.

Minden ágzörrenésnél azt hittem, egy medve az. A patakmederben még a medvetalpat is látni véltem, de nem szóltam senkinek, hogyan is szólhattam volna, amikor éppen a tündérek rejtélyes és titkos tanácskozásáról folyt éppen a szó. Amikor pedig mindenki felmászott oda, ahova én is szerettem volna, de nem mertem és inkább lent maradtam egyedül, akkor pedig komolyan mondom, még brummogást is hallottam. Ijedtemben el is indultam felfelé a többiek után, de pár lépésnyi csúszász-mászás után visszakuporodtam a sziklák aljához és vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. 

Nem, nem ezt vártam. Azt vártam, hogy minél hamarabb forduljanak visssza a többiek, mert kezdett alkonyodni, egyre nagyobb lett a félhomály és olyankor a hangok is felerősödnek és…szóval  vártam. 

A hatévesnek utólag az egészből csak azt meséltem el, hogy egy icipicit izgultam lent a sziklafal tövében, ő pedig őszintén csodálkozva kérdezte, hogy miért, hiszen nálam volt a varázskő.

És tényleg. A varázskő. Ha az velem van, nem történhet baj. Elég jól tudok már a hatévesek nyelvén, tehát tudom, tényleg elég lett volna jól megszorítani a varázskövet, gondolatban elmondani, amit kívánok és az rögtön teljesül is. Mindig. Mert ez a varázslás lényege.  

Lassan járj, tovább érsz, mondják. Mi nem értünk tovább, sőt, nem értünk addig sem, ameddig szerettünk volna, de hogy lassan jártunk, az biztos. De még egyszer mondom, minden lépése megérte. És ha úgy vesszük, hogy a varázskő nálam volt és így minden lehetséges, akkor tulajdonképpen én most a hatezer lépést megszorzom hárommal. Mert ez a varázslás, nem? 

Tehát ha másfélmillióból elveszünk tizennyolcezret, akkor mennyi is marad?

Sok.