1.A Mátrába a múlt héten szombaton nem az Országos Kéktúra miatt mentünk, de amikor megláttuk a jól ismert kék jelzést, határozottan örültem neki. Mátraházától Sástó felé el is indultunk a jelzésen, de nem jutottunk messzire. Egyszer, évekkel ezelőtt már elgyalogoltunk a mátraházi nagy parkolótól a sástói kilátóig és vissza, nem is tudom, hogy bírtuk, most ilyen távolságra nem volt – mondjuk úgy – időnk, mert ugye erőnk az talán még lett is volna.
2.A gyaloglást Mátraszentimrén folytattuk, igaz, a Kéktúra jelzése helyett egy ifjúkori álom nyomába eredtünk. Úgy emlékeztem, hogy legalább négy évtizeddel ezelőtt, amikor a Mátrában nyaraltunk, az állandó helyünk a település határában található meseszép és főleg óriási (!) rét volt. Azt az óriási (!) rétet fenyvesek vették körül. Ha fújt a szél, zúgtak a fenyők, ha sütött a nap, árnyékot adtak, gyakran még mókusokat is lehetett látni és ez egész egy ragyogó, vadvirágos tündérkert volt. Imádtunk ott lenni. Naponta kisétáltunk oda és csak ebédelni mentünk vissza, aztán délutántól estig újra ott voltunk.
Nem emlékszem, mit csináltunk ott. Én gyerekként sem voltam valami izgő-mozgó, egy helyben megmaradni nem tudó sajtkukac, így kizárható, hogy futkároztam vagy bármi más aktivitásban vettem volna részt. Talán csak feküdtem a fűben, néztem a vonuló bárányfelhőket és álmodoztam. Talán elképzeltem, hogy tündérkisasszony vagyok, aki ha hármat dobbant, minden kívánsága teljesül és már hallja is a távolból a fehér ló dobogását, a ló hátán ott ül a türelmetlen királyfi, aki alig várja, hogy megtalálja a tündérkisasszonyát, vagyis engem és biztos elképzeltem azt is, ahogy ragyogó arccal igent mondok majd neki, hófehér tüllruhát fogok ölteni, a hajamba vadrózsát tűzök és boldogan hagyom majd magam az oltár elé vezetni. Ilyesmi járhatott a fejemben akkoriban, de az is lehet, hogy csak ültem a padon és A két Lottit olvastam, nem tudom.
Azt tudom, hogy imádtam ott lenni és a múlt héten szombaton arra járva mindenáron meg akartam keresni azt az óriási (!) rétet a falu határában. Ugyan a fehér lovas királyfin és a hófehér tüllruhán, sőt az oltár elé vezetésen és már néhány illúzión is túl vagyok, de azt a rétet, azt az óriási (!) rétet újra látni akartam.
Rossz úton indultunk el, de hamar rájöttünk, visszafordultunk és megtaláltuk a helyeset. Mentünk, mendegéltünk a jól kijárt erdei úton és darabidő múltán már azt hittem, lemegyünk a térképről, egyszer még azt is felvetettem, hogy hagyjuk az egészet, forduljunk vissza, nem fontos ez már, nem vagyok már hamvas tündérkisasszony, hogy ennyit menjek az álmaim után, de szerencsére az én királyfim nem hagyta annyiban. Ha már ennyit gyalogoltunk, nem adjuk fel, megkeressük azt az óriási (!) rétet.
És akkor egyszer csak ott voltunk. Kiléptünk az égig érő fák közül és hirtelen ott volt előttünk a rét.
A Rét, ami nem volt óriási. Még nagynak sem mondanám.
Ez egy aprócska rét volt csupán, amit én a képzeletemben növesztettem óriásira. Mint a Magas-Tátrát, amiről azt hittem, amikor először megláttam, hogy azok a hegyek az égig érnek, vagyis nem, inkább még azon is túl, egyenesen kilógnak az űrbe és felnőttként döbbenten láttam, hogy azok a hegyek “összementek”.
Az én rétem is összement.
Annyira csalódott voltam, hogy először azt mondtam, ez nem is az. Ez csak egy kis tisztás. Az én rétem tízszer, vagy nem is, inkább százszor nagyobb. Akartam, kívántam, hogy ne ez a kicsi rét legyen az. Tündérkisasszonnyá változtam, dobbantottam hármat, de nem nőtt nagyobbra.
Aztán megláttuk a táblát, ami kizárt minden kétséget: bizony, ez az a rét.
És akkor valahogy megnyugodtam. Igen, összement ugyan a rétem, de összemenni csak az tud, ami egyszer nagyobb volt és én láthattam nagynak is. Mondjuk, hogy óriásinak.
3.Mátraszentistvánhoz tartozik Fallóskút. A gyönyörűen felújított kápolnáig nem csak a településen gyalogoltunk keresztül, hanem egy enyhe kis emelkedőn át egy kis erdei szakaszon is, úgyhogy jól esett a kápolna kertjében üldögélni egy keveset. Nagyon szép a kert, olyan, mint egy kolostorkert és az áhitatos csendet csak a madárcsicsergés törte meg. Fallóskút tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember álmodozzon és köszönetet mondjon, ha az álmai valóra váltak, de akkor is, ha nem. Szerintem valami ilyesmi lehet a lelki béke.
4.Galyatetőn a felújított kilátóra felfestették, hogy Országos Kéktúra. Annak ellenére, hogy némi túlzással ugyan, de keresztül-kasul haladtunk a Mátrán és én mindenhol a kék jelzést kerestem, hogy gyűljenek a lépések a másfélmillióhoz (óh!), ezt a feliratot észre sem vettem, pedig a betűk méteresek voltak. Azért nem vettem észre, mert én egy kilátó közelében már azon szoktam törni a fejem, hogyan lehetne úgy felmenni a tetejére, hogy mégse menjek fel. Mint a mesében az okos lány, aki hozott is meg nem is, adott is meg nem is, na én meg menni akartam, meg nem is.
Csakhogy én nem vagyok olyan okos, mint a mesebeli lány, így aztán lendületesen nekiindultam felfelé az olyan lépcsőn, ami rácsos és le lehet látni a mélységbe.
Nem jutottam messzire, illetve magasra. A második lépcsőforduló előtt néhány fokkal fordultam vissza és olyan óvatosan lépkedtem lefelé, mintha vékony üvegen járnék.
Lent, amíg várakoztam a bátor királyfira, aki természetesen felment és legfelülről integetett nekem, elindultam a Kéktúra jelzése mentén, de csak annyit mentem, amennyit egyedül mertem, az pedig nem volt sok.
5.Kékestetőhöz nem fűznek szép emlékek, de most jó volt ott lenni, bár az a véleményem, hogy az ország legmagasabb pontja körül ki kellene alakítani valami szép kis parkot, szebbet, mint amit most ott láttunk. Mert ahogy mondani szokták, “valami van, de nem az igazi”. Az ország legmagasabb pontja többet érdeme.
Összegzés: Ha mindent összeszámolok és erre volt is idő a hazafelé vezető mintegy két órás úton, az öt szakaszból álló mátrai kirándulásunkon sikerült az Országos Kéktúra másfélmillió lépéséből újabb hatezer lépést teljesíteni.
Azt kérdezitek, hát ez meg hogy jött ki?
Úgy, hogy a nettó kb. háromezer lépést bruttósítottam, vagyis nem, dehogy. Megdupláztam. Megtehettem, mert amíg számoltam, újra én voltam az a tündérkisasszony, aki ha dobbant hármat, minden kívánsága teljesül.
A Kéktúrát pár hete a bükki szakasszal kezdtük, az ugye hatezer lépés volt, tettünk egy kis kitérőt a Mátrában, az megint hatezer lépés. Azért tizenkétezer lépés már nem hangzik olyan rosszul, még ha a másfélmillióhoz mérjük is.
Szeretem a Mátrát, de ahogy magunk mögött hagytuk a hegyeket, századszorra is megállapítottam:
“Lenn az Alföld tengersík vidékin,
Ott vagyok honn, ott az én világom.”
Amikor pedig a Tiszát megláttam, ebben már századszorra is biztos voltam.
De azért tizenkétezer lépés a másfélmillióból megvan.
A képeket Papp István készítette.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: