Tiszacsegei Tisza

A Tiszacsege és Ároktő között közlekedő komp a legnagyobb, amit a Tiszán eddig láttam és a Tiszát is itt láttam eddig a legszélesebbnek.

Óriási víztömeget duzzasztanak fel a Tisza-tó fölötti szakaszon. Többször jártunk már a kiskörei vízlépcsőnél, hajóról a zsilipelést is végig tudtuk nézni,  félelmetes volt az is, de bizony Tiszacsegénél elállt  a szavam. Mintha nem is a szelíd szőke Tisza lett volna, hanem a  hatalmas, itt még éppen féken tartott vad folyó, ami rajtra készen csak az utolsó cseppet várja, hogy aztán  “zúgva, bőgve” áttörhessen a gáton úgy, “mint az őrült, ki letépte láncát” és végre elnyelhesse az egész világot. 

A látvány biztos azért is volt félelmetes, mert mi nem a “nyári napnak alkonyulatánál” álltunk meg a parton, hanem a Medárd-időszakban gyakori, sötét, vészjósló fekete felhők gyülekezésének idején, amikor a felhők is csak az utolsó jelre vártak, hogy megnyílhassanak végre és eljöjjön az Armageddon.

Arról, hogy komppal átkeljünk a Tiszán, itt szó sem lehetett.  Páni félelmem palástolására beszéltem, locsogtam, fecsegtem mindenről másról, tereltem a szót, ahogy tudtam – nehogy idő legyen felvetni, hogy tán kompoljunk át az imádott Tiszánkon -, és győztem. Áttanulmányoztuk a híres halászcsárda kínálatát is, de aztán mégsem vacsoráztunk ott. Minél hamarabb el akartam jönni onnan.

Bizalmatlanul méregettem a gátat, vajon ellen tudna-e állni a meginduló víztömegnek, de igazán csak akkor nyugodtam meg, amikor elhagytuk a Tiszacsege táblát és kinyílt előttem a látóhatár a Hortobággyal, már amennyire a viharfelhők engedték.

Ha életemben Tiszacsegénél látom meg először a Tiszát, nem hiszem, hogy bele tudtam volna szeretni. Én a szelíd, lassú, szép szőke Tiszába lettem szerelmes.

Ettől a duzzasztott óriástól viszont félek.