hogyan

Lassan haladunk-Kéktúra III.

 

Lehetett tudni, hogy a júniusi esők, zivatarok, felhőszakadások jól feláztatták a hegyvidéki erdők talaját, olvastam is a figyelmeztetést, hogy most ne induljunk erdei túrákra, kerüljük a patakmedreket és főleg ne menjünk szurdokokba. A talaj sáros, laza, könnyen csúszik, omlik és veszélyes. A családból ketten mentek volna a hétvégén túrázni, őket sikerült lebeszélnem, hiszen felelőtlenség elindulni, ne menjenek, maradjanak otthon.

Nekünk más miatt, de mennünk kellett a Bükkbe. Füzesabonyig szakadt az eső, fekete volt az ég, még Poroszlónál sem álltunk meg fagyizni, pedig ott mindig megpihenünk legalább egy fagyi idejére, de annyira esett, hogy bár nagyon-nagyon sajnáltuk, ez most kimaradt. Egerbe érve elállt az eső, eltűntek a felhők, nem teljesen ugyan, de már legalább láttuk a napot elő-elővillanni, vagyis reménykeltővé váltak  a körülmények a … a mihez is? Túrázásra ugye nem is gondolhatunk, laza a talaj és sárosak az erdei utak, bármikor újra leszakadhat az ég, minden csúszik, omlik és veszélyes.

Reggel a készülődésnél el is hangzott, hogy szó sem lehet most semmi hegyről, mászásról meg végképp nem. Persze ez nem így hangzott el, hanem  bizonyos “idén már sosem lesz nyár?” tartalmú mondatok zengtek zsörtölődve (nem tőlem) rendkívül profán kontextusban (Fábry után szabadon) együtt emlegetve a nyár elmaradásának felelősével. Ha így érthető, mire gondolok.

Amikor elintéztük, amiért mentünk, már jó melegen sütött a nap, egyik családtagunk fel is vetette, tán mennénk-e fel a hegyek közé mégis, én erre azonnal igent mondtam, kockáztatva, hogy most én leszek rendkívül profán kontextusban emlegetve, mert ugye megbeszéltük, hogy szó sem lehet hegyről,  mászásról meg végképp nem. 

Nem mondom, volt egy kis zsörtölődés, de a megszokottnál kevesebb ideig készülődtem, hogy a szándékot mihamarabb tett követhesse és induljunk el gyorsan, így mire igazán mindenki felocsúdik az ebéd utáni révületből, már fent is leszünk. 

Hát persze.

Hát persze, hogy nem.

Az út első századrésze száraz volt, ez kb. ötven lépés lehetett. Aztán hirtelen a sárban találtuk magunkat, ami, túl azon, hogy lépten-nyomon jól belesüllyedtünk, még jól csúszott is. Ráadásul az út természetesen felfelé vezetett, így aztán a szokásos csigatempónál is lassabban haladtunk.

Zsörtölődő útitársam, akivel harminc éve kötöttük össze az életünket, addigra tulajdonképpen már mindent és mindenkit, aki vagy ami közvetlenül vagy közvetve felelőssé tehető az eső és a sár miatt, rendkívül profán kontextusban emlegetett, viszont fel sem vetődött, hogy visszaforduljunk. Azért nem, mert a nagy sár, a csúszás és a veszélyesség ellenére az egész környezet félelmetesen szép volt.

Ez az út ugyanis egy szurdokvölgyben vezetett,  meredek hegyoldalak és szakadékos meredélyek között. Lent a sebes és bővízű patak, fent az összeérő lombok, még feljebb az újra vészjóslóan gyülekező fekete felhők.  Mentünk tovább, lépéseinket a cipőnkre tapadt sár is egyre nehezítette, természetesen az erdei út is csúszott, omlott és veszélyes is volt, mi pedig az út további kilencvenkilenc százalékát ilyen körülmények között csúsztuk végig.

Rendületlenül.

Rendkívül ambíciózus túravezetőnk, látva, hogy tulajdonképpen jól vesszük az akadályokat, célba érésünk után a jól megérdemelt pihenőidőnk kellős közepén, amikor lihegve és térdig sárosan álltunk, ültünk és támaszkodtunk, újabb, igen ambíciózus tervvel állt elő. Menjünk tovább, még feljebb, mert onnan még szebb lesz a panoráma. 

Felnéztem oda, ahová fel kellett volna menni és az a szakasz, amit láttam belőle, szerintem már tényleg vállalhatatlan volt. Pedig megértettem, hogy már csak pár száz métert kellene leküzdenünk, megértettem, hogy fentről meseszép panoráma várna ránk és megértettem azt is, hogy  meg fogom bánni,  ha most visszafordulunk és tudomásul vettem, hogy valószínűleg  önsorsrontó vagyok, mert lemondok valami fantasztikusról, amit elérhetnék, hiszen már szinte csak néhány (száz) lépés lenne. De végül, némi tanakodás és sárvakarászás után mégis visszafordultunk és a visszaúton kapaszkodtunk fel egy másik kilátópontra, ami vállalhatóbb volt. Nem sár volt, hanem füves ösvény, csúszott persze az is, de felérve láttuk a Bükk meseszép panorámáját és a Mátrát és szerintem a Mátrával együtt a fél világot is, és akkor már nem is hittem, hogy ennél is szebb lett volna, ha még feljebb megyünk, mert ennél szebb egyszerűen  nem lehetséges.

Nem lehetséges.

Ott fent nem számított már a sár, a csúszás, az omlás és a veszély. Fent voltunk és miután csúszva, sártengeren dagonyázva, mocsaras réten átkelve leértünk, én azt mondtam, hogy minden lépésért megérte.

Most is azt mondom.

Hazaúton előbb Poroszlónál fagyiztunk, aztán Tiszafüred határában vacsoráztunk a mindig tökéletes Patkós Csárdában. Amíg sült a süllő, én számoltam. Kb. két km-t mentünk, sárban, nehezített körülmények között, ezért ez a teljesítményünk megér szerintem ötezer lépést. Az Országos Kéktúra másfélmillió lépéséből már teljesítettnek veszek tizenkétezret, ehhez most hozzáadunk ötezret.

Tehát tizenhétezer lépésnél tartunk.

Lassan haladunk.

A képeket Papp István készítette.

 

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!