Hetijó

A nyári szabadságom előtti hét egyik meglepetése egy szép nyaralás ígérete. Eredetileg mást akartunk, máshol és máshogyan, de a lehetőség ellenállhatatlan, így aztán egy pici, inkább csak logisztikai természetű gondolkodás után csakis igen lehetett a válaszunk. Balaton lesz és a Balatonért a Magas-Tátrát áldozzuk fel már megint, de ez a Balaton most egészen különlegesnek ígérkezik, mert azt  a néhány napot, amit ott fogunk tölteni, tündérek, királykisasszonyok, hercegek, kuflik és erdei manók fogják figyelni, óvni és szeretgetni.

A hét másik meglepetése egy különös elhatározásé, amit érlelünk már vagy három hónapja, de most a tettek mezejére is sikerült rálépni. Egyenlőre csak ráléptünk, még nem haladtunk egy métert sem, mert bizonytalanok vagyunk az irányban, de legalább abban már egyet tudtunk érteni, hogy ez az a mező, amire rá kellett lépnünk. A projektről még nem árulhatok el semmit, így egyenlőre maradnak a rébuszok: vagy erre lépünk, vagy arra, vagy siker lesz, vagy kudarc, annyi biztos, hogy lesznek tanulságok és meg is írom majd.

A hét sikere, hogy a szélsőségesen hűvös, csapadékos vagy éppen a forró, fülledt idő ellenére többször is kijutottam a futópályára. Kaptam egy alkalmazást a telefonomra, ami méri a megtett kilométereket, az időt és a sebességet, és bár gyorsabb ettől sem lettem, de mégis örömmel állapítottam meg, hogy legalább lassúbb sem. Tulajdonképpen egy ideje megálltam a fejlődésben.

A héten át kellett értékelnem mindazt, amit a sült csülökről eddig gondoltam. Egészen eddig ugyanis meg voltam győződve arról, hogy ezt az ételt csak a székelyföldi Basa fogadóban tudják úgy elkészíteni, hogy az ember megnyalja utána mind a tíz ujját és nem egyszerűen kilép a vacsora után a fogadóból, hanem kigurul onnan és utána hónapokig, évekig emlegeti, hogy ilyen jót még soha életben nem evett. Na. Kisvárosunk Nimród Éttermében vacsoráztunk a minap és olyan csülköt ettem, ami megközelíti a Basáét és ez nagyon-nagyon nagy szó.

A héten Szendi Gábort olvastam, sikerről, kudarcról szóló írása véletlenül jött velem szemben, de azt hiszem, a legjobbkor.

Egy kellemes baráti beszélgetésen újra fontos dolgokat tanultam emberségről, jóságról és világlátásról.

A héten nem volt filmélményem. Viszont ültem a Tisza partján a “nyári napnak alkonyulatánál” és bár most nem láttam kérészeket, de láttam esőben, napfényben és naplementében az áradó folyót és tudom, a Tiszavirágzás az idén sem maradt el. Csak éppen most nem ott volt, ahol én voltam.

A héten családi vendégeink is voltak. Egyikük a kertet látva megkérdezte, hogy miért hagytuk ilyen hatalmasra nőni a növényeinket, hiszen már tényleg mi sem férünk be közéjük, mire azt válaszoltam: “csak” és talán még a vállam is megrántottam hozzá. Őszintén szólva büszkén mutattam a dzsungelünket, mert a mi kertünk pont attól különleges, hogy kb. tízszer több és tízszer nagyobb növény van benne, mint amennyi egy átlagos kertben van, ráadásul a mi kertünk mérete kb. tizede egy átlagosnak. Szóval minimum félájult dicséretet vártam,  és mert nem azt kaptam, ezért volt a válaszom egy kurta “csak”. És igen, most már biztos vagyok benne, hogy a vállam is megrántottam.

Tegnap nálunk járt egy kertészmérnök barátunk, akitől megkérdeztem, szerinte kellene-e metszeni, ritkítani vagy igazítani valamit, mire ő csak legyintett és azt mondta: hagyjátok, hadd nőjenek!

A hét zenéje az Omega és innen kívánom őszinte tisztelettel és szeretettel Benkő Lászlónak, hogy gyógyuljon meg!