Somogyország

Ha már Erdélyországba nem tudtunk elmenni az idén, legalább Somogyországba elmehettünk. Nem vagyunk elégedetlenek és nem is savanyú a szőlő, de azért Erdélyre már egy éve készültünk, pont azóta, hogy a tavalyi utazásunkból hazaérkeztünk.  Akkor rögtön elkezdtük tervezni az ideit, elég részletesen átgondoltuk, hogyan legyen és a szállásunkat is időben lefoglaltuk, aminek egészen a múlt hétig halogattuk a lemondását, aztán fájó szívvel megtettük.

Somogyország viszont szinte az utolsó pillanatban jött. Családi érintettség okán részt vehettünk a XII. Őskohász Táborban Somogyfajszon, ami óriási és életre szóló élmény volt. Amikor szembe jött velünk  a tábor lehetősége, rögtön arra gondoltunk, hogy örömmel elmegyünk, viszont ott van a közelben a Balaton és a  táborozást mi majd meg-megszakítjuk egy kis “balatonozással”. Tervezésre tehát nem volt idő és olyan nagyon lehetőség sem, de úgy voltunk vele, majd meglátjuk, milyen lesz a tábor, egyebekben meg irány a Balaton, akár naponta.

Ez aztán nem így lett.

Annyira jó volt a tábor, annyi élményt és örömöt élhettünk ott át, hogy az ott töltött napokban nemhogy a Balatonra nem gondoltunk, hanem úgy en block a civilizációra sem. Nomádok voltunk, kint éltünk a gyönyörű somogyi erdőségek között,  élveztük a “világ végén vagyunk” semmivel össze nem hasonlítható érzését, kint ettünk, beszélgettünk a tűz mellett, néztük a fényszennyezettség nélküli csillagos égboltot és ahogyan azt egyik táborozó társunk mondta, egyszerűen  “lelazultunk.” 

Annyira sikerült belefeledkezni a somogyi vidékbe, a lápok, a dombok, az erdők világába, hogy nem csak nem gondoltunk a való világra, hanem nem is igen vágytunk oda vissza. 

Somogyország nem egyszerűen csak szép és nem egyszerűen csak érdekes. A hatalmas, kiterjedt erdőségek, az innen-onnan összefolyt vizekből lett tavacskák, a lápos-mocsaras részek, a lassan csordogáló patakok az erdők mélyén, a legelésző szürkemarhák, a sok nyuszi, az őzek, ezek mind lehetnének máshol és vannak is, de itt valahogy ezt a vadromantikát körüllengi a határtalanság. Körüllengi, de másképp, mint máshol.

Mert a határtalanságot érezni lehet a Hortobágyon is, ahol a látóhatár széléig nem állja a tekintetnek semmi az útját, vagy a hegyekben, ahol a szálegyenes fák között ellátni a világ végéig és ezt a szinte beláthatatlan távolságot, határtalan messzeséget érezni lehet a Balaton partján, vagy a végtelenbe csordogáló szelíd Tisza partján is. 

Somogyban a tekintetünk útját állják a sűrű erdők, de tudjuk, hogy ha kiérünk az egyikből, a hatalmas, vadvirágos tisztáson poroszkáló őzekkel és delelő szürkemarhákkal fogunk találkozni, aztán ha  egy másik irányba,  egy másik nagy erdőbe megyünk, annak túlsó szélén olyan tavat találunk, mint a székelyföldi Gyilkos-tó, és azt is tudjuk, hogy az egyik erdő szélén lápvilágot találunk,  a másikban patakokat, vízmosásokat, aztán hamarosan újra egy erdőben találjuk majd magunkat, vagyis bármerre indulunk, mindenütt a határtalan erdőség vesz bennünket körül.

Vagyis körülölel a természet. Azt hiszem, Somogyban azért éreztem ezt nagyon erősen, mert nem jártunk városokban. Bennünket körülvett a természet és a természetes élet. Somogyi emberekkel, kivéve a szállásadónkat és az egy szem boltos lányt a benzinkutas fiúval, valamint két fiatalasszonyt, akik főztek ránk, nem is találkoztunk. Ha ők reprezentálják Somogy lakosságát (nyilván nem), akkor a személyi környezet is nagyon kedvemre való lenne. Barátságos, egyszerű és kedves emberek, mindegyikük igyekezett a vendégek kedvében járni. Még a benzinkutas fiúnak is volt néhány kedves, udvarias szava hozzánk, engem még meg is nevettetett valami vicces dologgal, pedig biztos sokféle emberrel találkozik nap, mint nap, de sem udvariatlan nem volt, sem életuntnak nem tűnt. Sőt.

Szerettük az életet ott Somogyban. Majdnem úgy írtam, hogy ott lent, Somogyban, de én alföldi emberként, az Alföld tengersík vidékéről érkezve nem “lementem” Somogyba, hanem ellátogattam oda és nagyon is kedvemre való dolgokat tapasztaltam. Kivéve a gasztronómiát, de abban nekem nagyon nehéz a kedvemre tenni.

Mivel velünk volt és így a nyaralásunkat meg is édesítette a mi  majdnem hétéves drága Kincsünk, természetesen a Balatont nem hagyhattuk ki, de csak az oda-és visszaúton élveztük, viszont elmondhatom, hogy akkor viszont rendesen “kimaxoltuk”. De erről majd legközelebb.