Balatoncsepp

Nem vagyunk nagy Balaton-fanok, gyakran évek telnek el anélkül, hogy elmennénk, hiszen nekünk itt van a Tisza és a Tisza-tó, de ha lehetőség adódik, akkor nem hagyjuk ki.

Az idén nyáron a somogyfajszi XII. Őskohász Tábor adta a lehetőséget, mi pedig éltünk vele és az odaúton is, majd a visszaúton is eltöltöttünk a magyar tenger partján egy-egy napot. A majdnem hétévesünk még nem járt ott, így nekünk jutott az élmény, hogy megmutathassuk neki mindazt, ami beleférhet ennyi időbe. Jól át kellett gondolnunk tehát, mi az, amit mindenképpen akarunk és mit kell másik alkalomra halasztani. 

A Balaton déli partján kezdtük az ismerkedést. A siófoki Ezüstpart szabadstrandján fürödtünk, jó nagy forróság volt, égetett a nap, a víz is tűrhető volt, így aztán volt nagy locsi-pocsi. Alig szárítkóztunk meg, sürgősen búvárszemüveget és valami felfújható úszócsodát kellett beszereznünk. Nehéz volt a választás, az összes létező mesehősről találtunk gumimatracot, úszógumit, úszókocsit, kiscsónakot, nagycsónakot és indiáncsónakot, végül egy hatalmas teknősbéka lett a befutó és természetesen a búvárszemüveg. 

Újra fürdés következett, hiszen azonnal ki kellett próbálni ezeket a nélkülözhetetlen kellékeket és hát tulajdonképpen akár be is vallhatom, hogy a legjobban én akartam kipróbálni,  viszont vészjósló viharfelhők közeledtek és mivel láttam már hirtelen, szinte majdnem a semmiből kialakuló vihart a Balatonon, tudtam, hogy ilyenkor nem lehet a parttól nagyon eltávolodni, ott viszont csak a térdemig ért a víz, így aztán végül én bele sem mentem. De a teknősbéka ki lett próbálva és ez volt a legfontosabb.

A vihar tényleg hirtelen jött a feltámadó széllel és jó nagy hullámokkal, azok a partra ki-kiloccsantak és nagyon élveztük, amikor bennünket is elértek. Jól betakaróztunk a parton és amíg a szélvihart néztük, meséltem a Balaton hercegéről, aki most biztosan megharagudott azokra a szörfözőkre, akik jó messze bementek a tóba. Közben láttunk vízimentőket is motorcsónakkal, de a parton is állt egy, hozzánk olyan közel, hogy ki tudtuk betűzni a pólóján, hogy ő egy vízimentő. Fülsiketítően sípolt a vakmerő fürdőzőkre, akiknek eszük ágában sem volt kijönni a vízből. Nagyon érdekes dolgok ezek egy majdnem hétévesnek és persze nekem is, mert ugye, ha vele vagyok, akkor az  ő szemével nézem a világot és főleg azoknál a dolognál időzünk el, amit ő érdekesnek talál.

Tudtam, hogy a kikötőt is nagyon érdekesnek fogja találni és úgy is lett. Előtte azért “megágyaztam” a témának rendesen, kitaláltam és meséltem dolgokat hajókról, kapitányokról és persze neki is vannak ismeretei egy csomó dologról, így mindketten nagyon vártuk, hogy láthassuk. A vitorláshajók kikötőjében 112 vitorlást számoltunk, vagyis csak 30-ig számoltuk, aztán csak tippeltünk. Ahogy csendesedett a vihar, belelógattuk a lábunkat a vízbe, hallgattuk, ahogy az árbócokon csilingelt valami, próbáltuk kitalálni, hogy mi lehet az, de nem tudtuk. Néztük a kiskacsákat és megterveztünk egy világkörüli utat vitorlással, szóval nagyon jól szórakoztunk.

A vihar, amilyen gyorsan jött, úgy el is vonult, mi pedig Zamárdinál újra lementünk a partra, mert nem csak vitorlázók és szörfözők vették birtokukba a tavat, hanem siklóernyősök is, akik a szivárvány minden színében pompázó ernyőikkel siklottak a vízen és repültek a víz felett. 

Ugye azt tudjuk, hogy nekünk a Balaton a Riviéra, ha pedig Riviéra, akkor levendula (is). A Köröshegyi Levendulás ültetvénye hatalmas és meseszép. Láttam már néhányat az országban, de ekkorát még Tihanyban sem. Hogy tényleg a meglepetés erejével hasson, az odaúton annyit árultam csak el, hogy a Levendulatündér birodalmába megyünk, aki néhány tő különleges levendula között él. Amikor megláttuk az ültetvényt, alig jutottunk szóhoz. Képeket néztem ugyan erről a helyről még itthon, de persze egy kép nem a valóság, a kis Kincsünk meg eleve csak néhány tőre számított, így aztán tényleg óriási volt a meglepetés és a boldogság is. Nem győztünk betelni a gyönyörű lilasággal, meg is kérdeztem, hány tövet gondoznak, kb. 160 ezret, válaszolták és ez elképzelhetetlenül sok. De ott voltunk és láttuk a saját szemünkkel, ez tehát egy igazi levendula-mező.

A Köröshegyi Levendulásról meseszép panoráma nyílik a Balatonra, ezzel a panorámával köszöntünk el aznapra a magyar tengertől, tettük ezt azzal az ígérettel, hogy legkésőbb a hazaúton újra látni fogjuk.

Így is lett. Bár korábban úgy terveztük, hogy a tábori délutánokat a Balatonnál töltjük, ez ott már eszünkbe sem jutott, annyira élveztünk minden tábori  percet. A hazautazás napján viszont a Somogyfajsztól Szántódig vezető alig félórás úton már másról sem beszéltünk, csak a Balatonról. Hogy felpumpáljuk a teknősbékát, bevisszük a vízbe a búvárszemüveget és nagyon messze bemegyünk a vízbe, olyan messze, hogy az csak na. 

De előbb még átkeltünk a Köröshegyi völgyhídon, aztán alatta is, meg is álltunk, hogy lássuk, milyen óriási. A majdnem hétévesek szerint ez a híd majdnem az égig ér, és igaz, ami igaz, én is éppen így láttam.

A Balaton vize annyira hideg volt, hogy csak a lábujjunkat tudtuk belemártani, fürdésről szó sem lehetett. Hiába volt meleg és hiába tűzött a nap is rendesen, az előző napok viharai jól lehűtötték a vizet, nem kellett tehát a teknősbékát kicibálni a teletömött csomagtartóból, ez az egyetlen haszna azért megvolt annak, hogy a fürdés elmaradt.

Irány a komp! Az aztán a kaland a majdnem hétévesünknek! Tíz percet kellett várnunk a komp érkezésére, ezt külön neki mondta el a kompra fel-és lehajtást vezénylő koordinátor, amikor meglátta a kocsi ablakából türelmetlenül kihajló szőke fejecskéjét . Közben megvettük a jegyeket, ahol a hétévesünk megkapta élete első diákjegyét, komolyan mondom, elolvadtam, annyira örült neki. 

Felgurultunk a kompra, ahol velünk együtt húsz autó fért el és sok biciklis meg sok gyalogossal. Kiszálltunk a kocsiból és a korlát mentén állva és óvatosan ki-kihajolva figyeltük, milyen nagy hullámokat ver a komp, mennyi hajó és vitorlás van kint a vízen  és hogy milyen szép a víz színe. 

Balatonfüreden azt hiszem, sikerült egy életre “megfertőznöm” a kikötők iránti rajongással a kis kincsemet, pedig csak mesével színesítettem a rengeteg látnivalót, Piszkos Fred és Fülig Jimmy történeteit későbbre tartogatom. Láttuk a nagy személyszállító hajókat, a vitorlásokat, a motorcsónakokat és a kalózhajót, mert bizony kalózhajó is állt abban a kikötőben és mi  a kapitányával is beszélhettünk. Imádtunk a kikötőben csellengeni és előre örülök, mi lesz, ha  Rejtő Jenőt fogunk együtt olvasni. Mert fogunk, ez nem is kérdés.

Hazaindulás előtt Balatonfüreden Bagamérinél még fagyiztunk egyet – tehát a Keménykalap és Krumpliorrt is el fogjuk olvasni, ha eljön az ideje -, aztán elköszöntünk a Balatontól. Az útról ahányszor megpillantottuk, annyiszor köszöntünk neki és köszöntük meg a tónak, pontosabban a Balaton hercegének, hogy a vendégei lehettünk.

Hazafelé nem maradt más dolgunk, mint az itthonról magunkkal vitt Nyaralós füzetünkbe beírni, berajzolni és beragasztani ennek a néhány napnak minden egyes beírható, berajzolható és beragasztható élményét és a nem beírható, nem berajzolható és nem beragasztható emlékekkel együtt az első közös nyaralásunkat  örökre a szívünkbe zárni.

A képeket Papp István készítette.