Ha egy kis közösségben a nyári szabadság alatt egyszer csak felmerül az igény, hogy ugyan nem ruccannánk-e ki a városunkból és utaznánk-e el valahová, ha csak egyetlen napra is világot látni, akkor erre kétféle válasz lehetséges.
Igen vagy nem.
Az “én nem is tudom”, “talán majd máskor”, “de mégis miért” és az “egyáltalán hová” felvetések csak nehezítik a helyzetet, ezért mondj határozott igent vagy nemet és tartsd magad hozzá.
Ha eddig eljutottál, akkor nincs más dolgod, mint rábízni magad valakire, aki átvállalja a “kitalálom, megszervezem, megrendelem” feladatokat és aztán csak nyugodtan ki kell várnod, hogy megcsörrenjen a telefonod és meghallgasd, mire is mondtál egy biankó igent: na figyelj, ide megyünk és ekkor, ezt fogjuk csinálni, ekkor indulunk és érkezünk, találkozunk az indulás napján itt és itt reggel 6-kor “. Még le sem teszed a telefont, már mosolyogsz, mert érzed, ez az egész jó lesz. Nagyon jó. Még ugyan nem tudhatod, hogy tényleg az lesz-e, de sejted és érzed, hogy igen.
Ahogy közeledik a kirándulás napja, úgy lesz egyre jobban úrrá rajtad a türelmetlen várakozás, és az indulás napján, július 30-án reggel 6-kor már biztosan tudod, hogy ez egy jó nap lesz: azokkal leszel, akikkel szeretnél, a programért valaki más vállalja majd a felelősséget, a te dolgod csak az, hogy hozod magaddal a jókedvet és az elemózsiát, ülj be a buszba és erre az egy napra hagyd otthon a mindennapok gondját.
És te ezt boldogan megteszed.
Tiszafüred és Poroszló között meghallgatod, hogyan lett nekünk Tisza-tavunk és megtudod, hogy ez a nagy tó hányszor férne bele a Balatonba (majdnem ötször). Látod a régi Tisza-híd mellé épített kerékpáros hidat, elképzeled, vajon át mernél-e hajtani rajta és menet közben le mernél-e nézni róla a folyóra. Megtudod, hány km-t kellene hajtanod a kerékpárral, hogy körültekerd a tavat és felsóhajtasz, mert sejted, hogy ez a hajó már elment. De mert egy közösséghez tartozol, és ez a közösség el tudja képzelni, hogy egyszer biciklire üljön és egy nap alatt letekerje a 67 km-t, már nem is tartod annyira kizártnak, hogy tulajdonképpen ezt akár te is kibírnád.
A tóban nem látod az elárasztott területen hagyott fákat, de elhiszed, hogy ott vannak, csak most olyan magas a vízszint, hogy nem látszanak. De elhiszed, mert aki ezt meséli most neked, esküszik, hogy egy héttel ezelőtt ő azokat a fákat még itt látta.
A csapat a poroszlói benzinkútnál felfrissíti magát és természetesen a reggelire hozott elemózsia is előkerül. Te is felfrissíted magad és te is megreggelizel.
És a csapat megy tovább.
Tehát már megyünk is tovább, előttünk egyre jobban látszanak a hegyek és nekünk, alföldi embereknek nem is kell ennél sokkal több ahhoz, hogy elhiggyük, a hegyeknél jobb helyre nem is igen mehetnénk ma, hiszen nyár van és ez a nap is tikkasztóan melegnek ígérkezik.
Eger városában, amíg áthaladunk csaknem 30 közlekedési lámpán, meghallgatjuk a felsőtárkányi kisvasút történetét és például megtudjuk, hogy a tárkányi tehéncsorda hogyan hatott a vasútvonal hosszára.
Felsőtárkányban egy óránk van a kisvasút indulásáig, ezt a rövid időt az erdőséggel körülvett tó partján sétálgatva és fényképezgetve töltjük el. Látunk vízbe ugró teknősöket és látunk a tó partján 8-10-16 millió éves köveket, beszélgetünk is arról, hogy mi mindent láthattak már ezek a kövek és hogy mennyire eltörpülünk mi az ilyen-olyan életünkkel, a magunk ilyen-olyan problémáival ezek mellett.
Aztán elfoglaljuk a helyünket a kisvasút egyik kocsijában. A lehetséges ülésrend-variációk mindegyikét kipróbáljuk és mire eldöntjük, hogy kinek hol a jobb, már el is indulunk. Mesébe illő a kicsi mozdony, ahogy döcögve átballag a településen, aztán a hegyek közé érve nekirugaszkodik egy-egy emelkedőnek, fújtatva megáll, erőt gyűjt a következőhöz, mintha még sóhajtana is egyet, aztán újra erőre kap és az 5 km-es hegyi utat 25 perc alatt meg is teszi.
Mi pedig örülünk, mert hegyek között vagyunk, végre nincs melegünk, a nyitott kocsiban hűt bennünket a szél és élvezzük a hegymenetet. Elhaladunk egy vadaspark mellett is, ahol látunk őzeket és muflonokat és ráadásul az utunkat egy patak is kíséri.
A végállomásig megyünk. A napos réten áll a Stimetz-ház, a ház előtti kútnál indul a tanösvény, amin lelkesen indulunk el és ez a lelkesedésünk a másfél órás túrázás alatt sem kopik meg, inkább csak az erőnlétünk apad, de éppen ezért lassan megyünk, sok megállót és sok pihenőt is tartunk, nem csak az erőgyűjtésért, hanem mert a látnivalók is sűrűn megállítanak bennünket.
Mi mindent szeretünk, amit itt a hegyen látunk: a köveket, a harangvirágokat, a piros, sárga és barna színű gombákat, a mohákat, a hegyoldalakat, a kidőlt fákat, a fahidakat, a kiszáradt patakmedret, a keskeny ösvényeket és a szálegyenes fákat. Majdnem minden leküzdött húsz méter után fotókat készítünk, a hegytetőre felérve elkészül a csúcsfotó is és megkönnyebbülve látjuk, hogy innen már csak lefelé vezet az út.
Jókedvűek vagyunk, hiszen ezt hoztuk magunkkal, nevetünk, csodálunk és lelkesedünk…és egyre inkább fáradunk is.
Mire leérünk a Stimetz-házhoz, már csak egy árnyékos padot keresni van erőnk, oda lerogyunk, nekifogunk az ebédünk elköltésének és eldöntjük, hogy a kisvonat indulásáig nagyon-nagyon érdekes vagy izgalmas (medve!) legyen az a látnivaló, aminek a kedvéért mi innen hajlandóak vagyunk egyáltalán megmozdulni, esetleg felállni vagy netán kettőt is valamilyen irányba lépni.
Mi itt már csak arra vagyunk hajlandóak, hogy megvárjuk a kisvonatot, amíg újra feldöcög ide és mi szépen visszadöcögjünk vele, ezt mondogattuk és így is lett. Megvártuk a kisvonatot, az ülésrend-variációkat most is végigpróbálgattuk, majd kényelmesen elhelyezkedtünk és ledöcögtünk a felsőtárkányi Erdei Vasútállomásra. A visszautat éppen úgy élveztük, ahogy a hegymenetet, örültünk az erdőnek, a pataknak, a hűvös szélnek és úgy egyáltalán: örültünk annak, hogy felvonatoztunk, túráztunk, fent a hegyen a fáradalmainkat kipihentük és levonatoztunk.
Beszálltunk a kisbuszunkba és irány Eger!
(folyt. köv.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: