A mi városunkhoz Eger közel van, már persze ugye mihez képest, de azért száz km-t nem szoktunk messzinek nevezni még kis hazánkban sem. A mi városunkban nem ballaghat el az általános iskolából egyetlen gyerek sem anélkül, hogy iskolás (sőt, akár már óvodás) éveiben legalább egyszer, de inkább többször el ne vigyék Egerbe osztálykirándulásra.
Természetesen Eger nem csak a közelsége okán jó választás, hanem a látnivalói miatt is. De amikor egy felnőtt csoport sok-sok évvel az iskolapad után dönt úgy, hogy kirándulásának az úticélja újra Eger és környéke legyen, az azért egy kicsit kihívás a szervezőnek. Hiszen nyilván nem a már sokszor bejárt egri várra vagy a Dobó térre kell ilyenkor elsősorban gondolni, hanem valami másra, amivel szemben elvárás, hogy elég érdekes legyen, férjen bele másfél órába és a legfontosabb: ne kelljen sokat gyalogolni hozzá.
Miután Felsőtárkány fölött a hegyekben jól kitúráztunk magunkat, Egerben bizony már igyekeztünk spórolni a lépéseinkkel. Ezek után lássuk, mire lehet elég így másfél óra Eger belvárosában?
Miután a kisbusz a Dobó tér közelében letesz bennünket, kíméletes sétánkat mindjárt a százéves múltra visszatekintő Sárvári Cukrászda felé indítjuk. Híres a hely, nagyon jó a fagyi, egyébként meg olyan meleg van, hogy nehéz elképzelni, hogyan bírjuk ki a városnézést megsülés nélkül, így aztán nem is nagyon igyekszünk kilépni az árnyékból a napfényre.
Pedig ha szépet akarunk látni, akkor bizony ki kell jönni az árnyékból a fényre és például át kell sétálni a tűzforró Dobó téren, aztán felküzdeni magunkat a tűző napon a Várfal sétányra, majd tovább a Minarethez, hogy sétánk végén a Bazilikában megpihenhessünk egy kicsit.
A fagyizó árnyékából kilépünk hát a fényre és a barokk belváros egyik sétálóutcáján szép, régi épületek között indulunk el a Dobó tér felé, ahol először megcsodáljuk a mediterrán világot idéző, hatalmas leanderekkel körülvett teret a pancsolós szókőkúttal és a tér fölé magasodó vár panorámájával együtt, de bekukkantunk Csernus doktor Depresszó nevű kávézójába is. Nem megyünk be, talán lesz még alkalmunk valami hasonlóra a nap vége felé…
A Várfal sétányra rácsos lépcsőkön jutunk fel, tériszonyosoknak elég kellemetlen, nem is felfelé, hanem inkább lefelé. Nézni kell ugyanis a lábunk elé, viszont alattunk csak a nagy semmit látjuk a rácsokon keresztül. Aki bírja az ilyesmit, az élvezi, aki nem, az kínlódik. Egy biztos: a panorámáért megéri feljönni a sétányra és megéri megkeresni a legszebb kilátópontot, ott leülni egy padra és egy kicsit elidőzni a város fölött és az is biztos, hogy aki felmegy, az valahogy le is jön.
A várfal után a Minarethez sétálunk át. A híres egri Minaret a maga 98 lépcsőjével kacéran csábít felfelé és el is tudjuk képzelni, hogy nagyon impozáns lehet a kilátás a 24 méter magasan lévő körerkélyről, de mi nem hagyjuk magunkat megkísérteni. Azért bekukkantunk, hogy legalább legyen egy kis fogalmunk a belsejéről, a kőlépcsők magasságáról és a hely szűkössége okozta kihívásról, hátha majd legközelebb valamelyikünkben felébred a vállalkozó szellem.
Ha az egri várat tekintjük a szépséges városközpont egyik szélének, akkor a Minarettől éppen a belváros másik széléhez kell sétálnunk, hogy a felújítás alatt álló Bazilikába beléphessünk. Egy oldalajtón keresztül juthatunk be, le is ülünk egy kicsit és el is töprengünk azon, hogy emberi kéz hogyan tudott ilyet alkotni, de valódi elcsendesedésre nincs módunk, hiszen eléggé hangosan zajlanak a felújítási munkák.
A másfél órásra tervezett sétánk itt, a Bazilikában ér véget, de Egertől nem itt köszönünk el, hanem a város határától nem messze egy olyan kilátóponton, ahol szemben velünk az Eged hegy panorámája, mögötte látszik a Bükk-hegységből is egy darabka, a lábunk előtt pedig az egri borvidék szőlődombjai sorakoznak. Innen ugyan már nem látjuk a várost, de minden porcikánkban érezzük és az emlékét is magunkkal visszük.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: