Ha valakinek tériszonya van, fél a magasságtól, fél a mélységtől és nem bírja a meleget, ráadásul az a véleménye, hogy a Duna koszos, az ne a Dunakanyart válassza úticéljának, hanem maradjon otthon a kellemesen hűtött lakásban és töltse az idejét például azzal, amihez nem kell kimozdulni a kényelemből.
Viszont ha valaki szeretné látni Magyarország második leghosszabb függőhídját, sőt, szeretne át is kelni rajta, a híd közepe táján le szeretne tekinteni a mélységbe és indulás előtt szemrebbenés nélkül fogadkozik, hogy meggyőződése ellenére meg fog fürdeni a Dunában, az a 35 fokos melegben véletlenül se maradjon otthon a kényelmes, jól lehűtött lakásában, hanem menjen a Dunakanyarba.
Menjen a Dunakanyarba!
Higgye azt, hogy a Naszály hegy sűrű erdejében nem lesz meleg. Másszon fel a folyamatosan és jó meredeken emelkedő ösvényen a Gyadai függőhídig, miközben edzi a derekát és a csípőjét, a hídhoz érve álljon tanácstalanul, élje át a tériszonyát, majd edzze a térdeit a lefelé vezető úton és tanulja meg végre, hogy 35 fok a Naszály hegyen is legalább 30 fok, de inkább 33.
Hát én hittem, másztam, átéltem és edzettem és persze meg is tanultam. Vagyis elmentem a Dunakanyarba.
Igen, meleg volt. Igen, a függőhídig folyamatosan emelkedő ösvényen kellett felfelé kapaszkodni és egy-két helyen mászni is. Igen, a függőhíd pont olyan félelmetes volt, ahogy elképzeltem.
És igen, amikor a kb. 2 km-es folyamatos hegymenet után ott álltam a függőhíd előtt, eléggé tanácstalan voltam.
Előttem átmentek ketten a hídon abban a biztos tudatban, hogy tartom magam ahhoz, amit induláskor mondtam: természetesen átmegyek. Csakhogy én már induláskor felfedeztem egy mentőövet: előre megbeszéltük ugyanis, hogy a Kéktúra útvonalán csak a függőhídig megyünk, ott vissza fogunk fordulni, nem megyünk tovább, hiszen onnan már könnyű lenne az út és azt ugyan rajtam kívül ki akarná. Tehát átsétálunk a hídon, majd visszasétálunk rajta, vagyis kétszer élhetem majd meg a kihagyhatatlan élményt Magyarország második leghosszabb ésatöbbi hídján.
És igen, én már akkor tudtam, hogy nem fogok átsétálni rajta. Egyszer sem. Mert nem kell átmenni a hídon a továbbhaladáshoz, hiszen pont ott fogunk visszafordulni. Ez volt az én mentőövem, ebbe kapaszkodtam felfelé menet. Oda-vissza átmenni a hídon, ez nekem maga a Lehetetlen Küldetés. De őríztem a titkomat, csendben voltam.
A hídnál viszont hirtelen tanácstalan lettem. Megcsapott a kalandvágy, a bátorságpróba lehetősége. Akik átmentek, integettek, hogy szuper az egész és hogy menjek már. Én pedig akkor ott csak a bizonytalanságot éreztem, mentem is volna meg nem is, ki is akartam próbálni magam meg nem is, féltem is meg nem is. Tettem két bizonytalan lépést a hídon, de óvatosan visszahátráltam. Aztán nekiindultam megint, léptem kettőt-hármat, de újra visszaóvatoskodtam magam. A következő próbálkozásnál egy kicsivel tovább jutottam, de a többiek addigra megunták, hogy rám várjanak és visszajöttek, bár szerintem megunhatatlanul nagyszerű látvány lehettem, ahogy ott szerencsétlenkedek a hídon.
Én legalábbis nem tudtam megunni magam. Még azután is próbálkoztam, hogy visszaértek a többiek és indulhattunk volna visszafelé. Utolsó és egyben a legkétségbeesett ötletem az volt, hogy megpróbáltam tyúklépésben hátrafelé lépegetve menni a hídon, biztos azt hittem, hogy akkor legalább nem fogok magam alá, pontosabban a híd alá látni, vagy nem is tudom, mit hittem.
És képzeljétek, ez bejött! Igaz, végül nem mentem át a hídon, de kb. az út egynegyedét megtettem izzadó tenyérrel és a kiinduló pontra meresztett szemekkel hátrafelé lépegetve. Az út egynegyede körül viszont eljött a teljes kétségbeesés pillanata, mert bármilyen óvatosan is mozogtam, velem együtt a függőhíd is mozgott és egyszer mégis sikerült le is pillantanom a mélybe, hát bizony megálltam.
Ott álltam ég és föld között, de egyértelmű volt, hogy nem állhatok ott az idők végezetéig. A hídon való megfordulás nekem egyszerűen elképzelhetetlen volt, ezért visszafelé azt a dicsőséges 8-10 lépést előre lépegetve tettem meg a lehető legteljesebb kétségbeesésben.
Amikor szilárd talajt fogott a lábam, hirtelen rendkívül büszke lettem magamra és némi szemtelenséggel azt mondtam, hogy tulajdonképpen át tudtam volna menni, csak nem akartam és közben vártam az alkalmat, amikor szavahihetően megígérhetem, hogy legközelebb átmegyek a hídon, de úgy gondoltam, hogy az ígéretre az alkalom nem itt és most van.
A visszaút ugyanis az örömé és az ünneplésé volt és természetesen magamat ünnepeltem, mert hiszen majdnem átmentem a hídon. Sőt, a hazaúton már kezdtem úgy emlékezni, mintha át is mentem volna. De nem.
Viszont ami igaz, az igaz: az Országos Kéktúra útvonalán újabb kb. hétezer lépést sikerült megtennünk.
A másfél millióból.
Utunkat Vác felé folytattuk és átkompoltunk a Szentendrei- szigetre.
Kisorosziban a Szigetcsúcson kellett volna megmártóznom a Dunában, de már a kompról látszott, hogy a Duna árad és koszos, így a következő problémám (hogy a nagy meleg ellenére hogyan ússzam meg a dunai fürdést) megoldódni látszott.
A Szigetcsúcsnál ugyanis Amazonas-szerű látvány fogadott bennünket. A félelmetesen nagy és áradó Duna elérte a vízparti fákat, azok koronájukkal ráhajoltak a vízre, a Nap itt-ott átszűrődött az ágak között, liánok csüngtek mindenfelé és szinte már csak a krokodilok felbukkanása tehette volna teljesebbé a képet. Néhányan fürödtek, úsztak, de a víz szerintem erre alkalmatlan volt, inkább csak a meleg miatt mehettek bele.
Én viszont, bár a Kéktúra dicsőséges hétezer lépése után nagyon melegem volt, nem mentem úszni.
Mondjuk úgy inkább, hogy megúsztam.
Bezzeg a fagyizást!
Jobbnál jobb cukrászdák és fagyizók vannak a Dunakanyarban (például Nagymaroson az Édeske, Zebegényben a Monarchia Rétesház, Verőcén a Vén Duna cukrászda és akkor ez még csak a Duna bal partja), de a legjobb fagyit szerintem a Chili cukrászdában mérik.
A naplemente mindenhol szép. Gyönyörű az Alföldön, a Hortobágyon, a Tiszánál és a Tisza-tónál és gyönyörű a Dunánál. Ha tehetjük, mindig megvárjuk, amíg a vízen megjelenik és egyre rövidül az “aranyhíd”, míg végül a Nap belepottyan a Dunába. Mert belepottyan, hogyan is történhetne másképp? Ezt még a négyévesek is tudják.
Hazafelé a Tisza-tónál, aztán a Tisza folyónál már a Hold ezüsthídját kerestem, de nem találtam. Úgy terveztem ugyanis, az ezüsthíd alatt ígérem majd meg, hogy legközelebb átmegyek a függőhídon és megfürdök a Dunában.
De nem volt ezüsthíd.
Hát így esett, hogy nem ígértem meg.
A fotókat Papp István készítette.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: