“Jöjj kedvesem, gyere, mondd el mit érzel,
Titkolni kár, hisz látom én.
Jöjj kedvesem, gyere, mondd el mit érzel,
Az élet nem lányregény.”
Ezt is énekelte Tolcsvay László augusztus 5-én este egy jó meleg nyári nap jó meleg estéjén az egri Líceum udvarán a csillagos ég alatt és én sírtam egy kicsit, mert én is tudom, hogy nem lányregény, meg azért is sírtam, hogy láthatom őt.
Tolcsvay Lászlót, a legendát. Akinek a neve (talán nem csak) az én korosztályomnak fogalom.
A Fonográf zenekar alapító tagjáról van szó, aki zeneszerzőként olyan dalokat jegyez, mint a Levél a távolból, Végtelen szerelem, Egy őszinte dal, Hunyd le a szemed, Az első villamos vagy éppen a Jöjj, kedvesem. A Tolcsvay Trióban testvérével, Bélával pedig olyan dalokat írt, mint a La-di-da (Legyen kedved mindig dalolni), Csak egy kék színű virág vagy a Ne sírj, kedvesem.
Tolcsvay László két hónappal ezelőtt töltötte be a 70. életévét. Az Agria Nyári Játékok szervezte koncerten az FG4 zenekarral lépett fel, ők Fonográf-dalokat játszanak. A zenekar fiatal zenészekből áll, akik lelkesen és nagyon szépen játszották azokat a dalokat, amelyekre annak idején a szüleik táncoltak és a szüleik szíve dobbant.
A közönség soraiban főleg az én korosztályom ült. Az én korosztályom hálásan nosztalgiázik.
Nekem például, fiatal lányként szerelmi bánatomban nem csak a szívem dobbant a dalokra, hanem sírtam is rajtuk eleget, mert már akkor megtapasztaltam, hogy bizony “az élet nem lányregény” és így voltak vele a barátnőim is. Úgy éreztük, ezeket a dalokat nem csak nekünk, hanem egyenesen rólunk írták.
Egerben egy finom és érzékeny koncerten nosztalgiázhattunk a csillagos ég alatt. Az első sorban ültünk és amikor Tolcsvay László feljött a színpadra és én megláttam őt a hosszú ősz hajával és az ősz szakállával, a szemem már könnyes lett, pedig még el sem kezdett énekelni. Finom humorával, kellemes hangjával és bölcs mondanivalójával egy pillanat alatt elvarázsolta a közönséget, amikor pedig elővette a gitárját és énekelni kezdett, bizony már sokan törölgettük a szemünket.
A fiatal zenészeken azt láttam, nagy megtiszteltetésnek veszik, hogy vele egy színpadon állhatnak. A szó legnemesebb értelmében kiszolgálták a Nagy Fehér Varázslót, a Nagy Legendát.
Jöttek sorban a nagy dalok és a gyönyörű vokálok, amit hálás közönség szinte minden dal után vastappsal köszönt meg. Az első villamosnál már nem hiszem, hogy volt olyan ember, akinek nem kellett volna diszkréten a szemeit törölgetni. A koncert végén természetesen alig akartuk őket leengedni a színpadról. A ráadás dal a “Ha felépül végül a házunk” volt, amit természetesen hangszerek nélkül énekeltek el, de úgy, olyan gyönyörűen, hogy azt a közönség soha nem fogja elfelejteni.
Az élet nem lányregény, jól tudjuk. Talán ezért is jó olyan dalokat hallgatni, amelyek egyszerre engednek elérzékenyülni, de meg is vigasztalnak.
“Ne legyél bánatos, én komolyan gondolom,
Hogy hozzám tartozol, és én hozzád tartozom.
Meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink,
Lesznek még szép napjaink.”
Én ezzel a dallal jöttem haza, ezt dúdolgatom most is.
Isten éltesse még nagyon sokáig Tolcsvay Lászlót és kívánom, hogy még sokáig színpadra léphessen fiatal zenésztársaival együtt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: