Szezonzáró Love.hu

Az idén a nyári szabadtéri színházak nagyon sokat adtak nekünk ahhoz, hogy a koncertek és a nagyobb utazások elmaradása okozta űrt ne éljük meg túl nagy veszteségként. Persze attól még veszteségek, de igyekszünk, hogy ne ez kapjon hangsúlyt, hanem az, hogy hálával gondolhatunk a Szarvasi Vízi Színpad és az Agria Nyári Játékok produkcióira. Hiszen még a nyár elején is úgy tűnt, hogy semmi, de semmi nem fog megvalósulni a nyári terveinkből és éppen ezeknek a nagy rendezvényeknek köszönhetjük, hogy mégis.

Június közepétől szép lassan elindultak a szabadtéri rendezvények és mi folyamatosan figyeltük, mikor, mi és hol lesz és mentünk, amikor csak tudtunk. A szép nyári napok csillagfényes estéin begyűjtöttük  a nyári színházi élményeket, láttuk a Hair-t, a Hotel Mentholt, A gyöngyhajú lány balladáját, A Pál utcai fiúkat és ráadásul két koncertet is, a Kormoránt és Tolcsvay Lászlót. Én álmomban sem hittem volna, hogy ennyi előadásra eljutunk, így aztán az elmaradt koncertek veszteségét tényleg felül tudja írni a hála.

Hálásak vagyunk a szervezőknek és minden alkotónak, művésznek és háttérben dolgozónak, az ő munkájuk  nélkül most szomorúbban zárnánk a nyarat.

De ne siessünk ennyire, mert még nem zárjuk.

Igaz, nyárzárónak szántuk a tegnap esti szarvasi színházi előadást, de végül nem az lett. Elmesélem, miért.

A Love.hu című kétszereplős darabra érkeztünk Szarvasra és már a kompátkelésünk is kicsit nyárbúcsúztatósra sikerült. Néztem a kompról a Köröst és a vízpartot: augusztus közepén a színek bizony már nem ropogósak, már kezdenek fakulni és ezt akkor is érezzük, ha éppen nem nézünk oda, inkább a még forró naplemente felé fordítjuk az arcunkat. Érezzük, mert benne van a levegőben, hogy búcsúzik a nyár.

A Körös-parti Halászcsárdában a halászlé és a roston süllő most is kifogástalan volt ugyan, de már  innen is búcsúzik a nyár (és “rőt levél remeg a fán” és két hét múlva”szeptember söpör már a tereken”, ahogy Bradányi Iván megírta) és bár a Turul fagyija is tökéletes volt, mint mindig, valahogy mégis nekem minden, de minden olyan nyárvégi volt.

Bár én nem szeretem a nyarat, mint évszakot és mint időjárást, de a nyári élményekből élek szeptembertől májusig, vagyis szabadságon lenni, jönni-menni imádok és most ezen a szép, meleg nyári augusztusi szombaton szomorú veszteséget éreztem, mert búcsúzik a nyár, mert már jól látszik a vége és mert hétfőtől  újra dolgozunk.

Ilyen szomorkás hangulatban ültem be tegnap,  augusztus 15-én este a Vízi Színpad nézőterére egy vidámnak ígérkező darabra, amiről előzetesen alig találtam valami leírást és a színészeket, Kiss Anna Laurát és Lengyel Ferencet sem ismertem.

Aranyos előadás volt, szuper volt a két színész is. A történet mai és figyelemre méltó, a poénok ott voltak, ahol kellettek, voltak kis pajzán kuncogások és nagy nevetések, tehát az előadás szerintem hibátlan volt. Mégsem ért el hozzám.

Fél 11 elmúlt, amikor elindultunk haza és én csendesen ültem a kocsiban. Máskor mindig feldobott szoktam lelni és lelkesen szoktam mesélni arról, hogy mennyire jó volt, mi tetszett a legjobban és a hazaúton mindig jól ki is szoktuk elemezni, amit láttunk. Még azt is ki szoktam találni, hogy mit kérdeznék a szerzőtől vagy a rendezőtől, ha tehetném.

Most nem mondtam semmit.

Elhagytuk Szarvast, amikor megkaptam a kérdést:

-Nos? Vélemény?

-Nem tetszett – válaszoltam és visszakérdeztem: Neked tetszett?

-Igen. Nagyon. És neked miért nem?

-Nem tudom – mondtam, és tényleg nem tudtam.

Ezek után persze majdnem hazáig az előadásról beszélgettünk és sikerült rájönnöm, hogy miért nem tetszett. Azért, mert sem a történettel, sem a szereplőkkel nem tudtam azonosulni, egy picikét sem. Kívül maradtam, kívül rekedtem. Olyan volt, mintha fal lett volna köztem és a színpad között. Ezen a  falon átjött ugyan néhány aranyos vagy éppen vicces történés, de tulajdonképpen én végig távol maradtam a színpadtól. Nem tudtam bevonódni sem érzelmileg, sem sehogy és még a történet végét sem értettem meg. 

De vajon miért?

Tegnap este még nem tudtam, ma már tudom.

Mert búcsúzik a nyár és most múlik pontosan, én pedig még nem tudom elengedni, nem tudom azt mondani, hogy engedem, hadd menjen. Ez volt az én falam.

Ezért aztán elhatároztuk, hogy az idei, várakozáson felül szépre sikerült nyártól mi majd augusztus 29-én a Tisza-tónál fogunk elbúcsúzni. Először egy motorcsónakos vízitúrával egy csodás kis társasággal, aztán este egy tányér roston süllő mellett a Patkós csárdában és végül a csillagos ég alatt, ahol én majd engedem ezt a szép nyarat, hadd menjen.