A nyarat, az utazások, a nyaralások, a zenei programok és az egyéb kalandozások időszakát augusztus végén a magunk módján le szoktuk zárni, el szoktunk búcsúzni a nyártól, én legalábbis meg szoktam köszönni, amit adott, hozott és engedett átélni. Valami olyan programmal szoktunk búcsúzni tőle, ami épp szembe jön velünk, pl. egy jó koncert vagy egy kirándulás, vagy ha éppen egyik sem, akkor mi találunk ki valamit, a lényeg az, hogy augusztus végén a naplementébe belehunyorogva vagy a csillagos égboltra felnézve ábrándosan elmondhassam: viszlát nyár, köszönök mindent, szép volt, jó volt és jövőre találkozunk.
Az idén úgy alakult, hogy majdnem elmaradt a nyár ilyen ábrándos-romantikus lezárása, mert bár többször azt mondtuk egy-egy augusztus-végi kirándulás, strandolás vagy színházi előadás, vagy egyszerűen egy giga-fagyizás után, hogy na, ez az, amivel lezárjuk, mindig lett valami folytatás.
Először is, másodszor is és sokadszor is: megszületett a nagyon-nagyon várt kisbabánk, a harmadik unokánk, aki a Dunakanyarban él.
Így aztán először is volt egy babaváró vacsora (Gödöllőn, felejthető helyen és felejthető minőségben) és egy nyárzárónak tekintett színházi előadás szintén Gödöllőn, ami viszont felejthetetlen. Tamási Áron Az énekesmadár című székely népi játékát néztük meg, premier előadást láttunk, majd írni is fogok róla.
Aztán volt egy babaszületést ünneplő vacsora is, az már a gödi Ilka csárdában, még mindig nagyon szép az a hely és nagyon finoman főznek. Gödön átéltünk egy hatalmas vihart is, fákat csavart ki tövestől a szél, útakadályok alakultak ki, kerítések dőltek, háztetők szakadtak, garázsajtók repültek, mintha egy tornádó söpört volna végig a településen. Én még ilyen nagy pusztítást nem láttam soha, de nyárbúcsúztató kedvünk töretlen maradt, annál is inkább, mert a kocsink, hihetetlen ugyan, de az egészet megúszta, pedig fák alatt parkoltunk mi is. Én tudom, hogy ezt a szerencsét a kisbaba hozta nekünk, bár Fülig Jimmyvel együtt vallom: “Én nem vagyok babonás és fütyülök a varázslatra, mert Limában az inkák főpapja adott egy amulettet ilyesmi ellen” – én ugyan nem kaptam, ezért meggyőződésem, hogy a szerencsénket a kisbabának köszönhetjük.
A gödi tornádó izgalmait a Chili cukrászdában próbáltuk feledni, ez egy óriási giga-fagyival sikerült is és ezzel ott el is köszöntünk a nyártól.
Aztán másnap, ez már augusztus utolsó vasárnapja volt, ismét elköszöntünk tőle, mert kellett egy nagy nyárbúcsúztató strandolást (vagyis inkább pancsolást, mert a négy-és hétévesek így hívják) is tartani a Tisza-tónál, hol máshol, mint Sarudon és természetesen egy nyári utolsó, de most már tényleg utolsó (becsszó) giga-fagyizásra is szükség volt, hol máshol, mint Poroszlón, naplementés Tisza-tóval, ahogy mindig is szerettük.
Ám egy újabb, igaz, ez már egy szeptemberi, nyáriasan meleg nap volt, a Bükkben találtuk magunkat, előtte délben a Hortobágy-széli Patkós Csárdában még megettük a halat és a … meg a … szóval megettük, amit meg kellet enni így nyár végén még egyszer, de idén már tényleg (becsszó) utoljára és volt még útközben egy utolsó giga-fagyi is Poroszlón, de cukormentes (is) és ez is becsszó.
A Bükkben énekeltünk, rajzoltunk, ábrándoztunk, de nem mentünk kirándulni, pedig én akartam, nagyon akartam, de valaki, aki nélkül nem mentem volna, nem akart. Nagyon nem akart. Hiába kértem, kérleltem, ígértem mindent. Én bezzeg énekeltem, rajzoltam, mert ő kérte és még talán bukfenceztem is volna, ha kéri, de nem. Nem és nem. Én, az alföldi, mentem volna hegyet mászni, de ő, a hegyek lánya, most nem akart. Beleült az ölembe és énekeltünk, rajzoltunk, iskoláról beszélgettünk és ábrándoztunk, aztán le is rajzoltuk mindazt, amiről ábrándoztunk, mert tudjátok, azok csakis így fognak megvalósulni. És ez biztos. Mint ahogy az is, hogy most nem megyünk hegyet mászni. És ez biztos, és becsszó.
Egy újabb forró szeptemberi szombati nap, ez volt a tegnapi, megint úton talált bennünket és ezzel a nappal most már tényleg elköszöntünk a nyártól. Először a Patkós csárdában mindenki, a Négyéves és a Hétéves is megette velünk mindazt, amit meg kellet enni így nyár végén még egyszer, aztán következett az óriási attrakció: elmentünk a Tisza-tóra és részt vettünk egy bő kétórás motorcsónakos túrán, a Négyéves és a Hétéves óriási örömére és megelégedettségére. A mindannyiunknak hatalmas, életre szóló élményt innen is köszönjük Tutajosnak. Keressétek a neten bátran, Balázs Sándornak hívják a lelkes Tutajost, aki a munkatársaival együtt mindent megtett, hogy ez a bő két óra Tisza-tavi “élménymotorcsónakázás” örökre beírja magát a szívünkbe.
A Tisza-tavi nádasok, az Amazonas-szerű holtágak, sulyomtelepek és tündérrózsák, halak, békák és madarak világa után egy óriási mega-giga fagyizás következett Poroszlón, természetesen az idei szezon utolsója, de most már tényleg, és becsszó. Itt megkaptam az ígéretet arra, hogy a jövő hétén, amikor késő éjszakáig (vagyis amíg planetáriummá alakul az égbolt, mert a hétévesek így mondják), szarvasbőgést hallgatunk majd a Bükkben, előtte biztos, hogy túrázni fogunk.
És ez most tényleg becsszó.
Tehát viszlát Nyár, köszönünk mindent! Jövő héten a szarvasbőgéssel megnyitjuk majd magunknak az őszt, de ha még árulnak fagyit Poroszlón, szerintem újra integetni fogok neked, te csábítóan szép Nyár.
És ez is becsszó.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: